Anyák napján, késő délután egy nem fogadott hívásról szóló értesítő villog a telefonomon, a nagyanyám telefonált korábban. „De ciki, hogy nem hívtam már délelőtt” – gondolom, miközben tárcsázom. Ő azonban nem a megkésett köszöntést kéri számon. Feldúlva meséli, nem aludt az éjszaka, mert előző este látott a tévében és azóta aggódik, mi a fenét csináltam, mi lesz most velem, miért nem vigyázok jobban.

Előbb elnevettem magam, aztán eszembe jutott, amikor karácsonykor egy hasonló hívás során azt kellett tisztáznom vele, hogy nem, nem ismerem Soros Györgyöt, és nem, nem ő foglalkoztat. Akkor is hamar megnyugtattam, hogy a karácsony fontosabb, most is gyorsan az anyák napi köszöntésre terelem a szót. És nevetve letettem a telefont. Mert a kitiltás akkor is egy vicc volt csupán, de legalább én voltam benne a poén.

Facebook

Ha valaki azt gondolná, feszülten vártuk a 2016-os kitiltás lejártát, vagy hogy a keddi alakuló ülés alatt majd a szobánkba zárkózva gubózunk valamiféle egzisztenciális rettegésbe süllyedve, téved. Sosem gondoltam, hogy az újságírók könnyű kézzel kiszabott kitiltásának túl sok köze lenne a sajtószabadság nagyszerű ügyéhez. Jól elvoltam újságíróként az Országházon kívül is, és a magyar sajtónak is manapság csak táplálóbb terepei vannak, mint a Tisztelt Ház szűk folyosói. Úgyhogy minden eddigi esetben szórakoztatott a kitiltásomról szóló levél. Nevettem rajta.

Ahogy a jó viccek többsége, ebben az esetben is a poén takarta el az általuk leírt történet tragédiáját. Az újságírókat ugyanis akkor tiltja ki a parlamentből a Kövér László által vezetett hivatal, amikor kezd nagyon kellemetlenné válni a helyzet, amikor a kérdések a bőr alá hatolnak.

Nem csak nagyanyám hívott, számos kollégám, újságírók írtak rám pénteken, hogy mondjam már el, miért tiltottak ki. Nos, 2016 áprilisának végén derült ki egy hosszúra nyúlt pereskedés után, hogy a 200 milliárd forint alaptőkével létrehozott MNB alapítványok mire költhették a Kósa Lajos szerint jellegüket veszített közpénzt. A következő hónapokban apránként bizonyosságot szerezhettünk arról, amit addig is tudtunk. Hogy családon belüli üzletekre, több tízmilliós szőnyegekre, zűrös ösztöndíjakra folyt el mindannyiunk közös vagyonából egy átláthatatlan méretű összeg.

Akkor, áprilisban a magyar nyilvánosság legforróbb témájaként erre az ügyre vártunk a képviselőktől reakciókat. Mit szólnak az MNB költéseihez? Tudtak-e azok céljáról és nagyságrendjéről? Miért álltak ki a költések titkosításának törvénybe foglalása mellett? Számítanak-e ügyészségi vizsgálatra? Ilyen és ezekből következő kérdésekkel készültünk a házba. Persze tudtuk, hogy legjobb esetben is csak az első kérdő szóig fogunk eljutni. De azt az első kérdést feltehettük Orbán Viktornak is, aki aznap az Országház kupolatermén keresztül sietett az ülésterembe. Itt tudtuk feltenni neki a kérdést. A teremben, ahol a Szent Koronát őrzik.

Sejtem, hogy már nevetnek is azok, akik előre tudják, mi lesz (mi nem lesz) a válasz. Ezért használjuk a videó műfaját. Szövegben nincs súlya a semminek, mozgóképen van, és kicsit még szórakoztat is. Könnyedséget ad saját semmibevételünknek. De ezúttal, 2016 áprilisában a poén ennél mélyebb rétegbe ért.

A miniszterelnök sajtótitkárai aznap előre figyelmeztettek, hogy ott ne kérdezősködjünk – nyilván ezért mert erre jönni a kormányfő, és nem választott más útvonalat. Mi viszont nyugodtan mondtunk ellent nekik, hiszen egészen addig, éveken át a sajtóterem folyosóján kívül a kupolateremben is forgattak a stábok. A képviselők sokszor megálltak, tudomásul vették, hogy ott, akkor nyilatkoznak. Az egyoldalú játék íratlan szabálykönyve szerint ez tűrt zóna volt az ország tiltott házában. Hogy újságíróstul, képviselőstől tilosban jártunk, az csak egy héttel az MNB-s költésekről szóló forgatás után derült ki. Határozatlan időre kitiltottak minket egy fiókból előtúrt házszabály alapján, miszerint a kupolateremben és gyakorlatilag egy kis folyosón kívül mindenhol tilos forgatni, és ezt a szabályt valahogy éppen ezen az áprilison lett fontos betartatni. Még mindig mosolygok ezen, pedig régen elmúlt bolondok napja.

Na jó, leszek az a rosszfiú, aki lelövi a poént. A kiinduló sztori tehát az, hogy az ország egészségügyére fordított összeg tizedének megfelelő milliárdokat próbálnak meg a parlamenti képviselők segítségével „közpénzteleníteni”, kiosztani barátoknak, közben az ügymenet során a többi közt egy egész szerkesztőség szűnik meg. A kibontakozás során kiderül, hogy az ezt számonkérő, munkájukat végző újságírókat kitiltják a parlamentből. És akkor alattomosan jön a poén, a nagyanyám telefonja meg a kollégák – egyébként rendkívül jó újságírók –, akik megkérdezik: „téged miért is tiltottak ki?” Mert nem csak a nagymamám nem tudja, a kollégáknak sincs fogalmuk sem arról, hogy a történet úgy kezdődött egyszer, hogy 200 milliárd forintot adtak Matolcsy Györgynek pacekba.

Azt még nem tudjuk, hogy a mostani kitiltásom kinek a humorérzékét dicséri, hogy ki próbálkozik a régi, már unalmas viccre újabb poént építeni. Lehet, hogy a TEK-es kordon körül mesélik majd el, vagy a Stop Soros-törvénycsomag elfogadásakor kiabálja be valaki, esetleg a felálló kormány első ránézésre is kétes múltúnak tűnő tagjai alapozzák meg. Akkor jó a vicc, ha nem sejtjük a végét, és minden idők legjobb humoristái szórakoztatnak most minket.