Nagy örömmel vállaltam ezt a felkérést, jólesett, hogy rám gondoltatok. Úgyhogy le is ültem úgy egy hónappal ezelőtt a géphez, hogy megírom ezt a kis megnyitó szöveget. Aztán csak ültem, néztem a képernyőt, és nem tudtam leírni semmit. Na, majd néhány nap múlva újra nekiveselkedek, gondoltam. Aztán legközelebb megint csak ez történt. Ez a nap ünnep, én pedig alapjában mindig is bizakodó ember voltam, hát akkor miért nem sikerül kipréselnem magamból valamit, amitől az, aki hallja, vidámabban ünnepelhet?

Úgy érzem, visszafelé folyik a víz a Dunában, a békés és derűs együttélés nemek, népcsoportok, kisebbségek és nagyobbságok között ismét megkérdőjeleződik, ismét ott ágálnak a politikusok és az általuk felheccelt, bizonytalan frusztrációjukat becsatornázó emberek, ahol semmi keresnivalójuk: embertársaik hálószobájában, magánéletében, legintimebb döntéseiben.

Nem csak a Dunában folyik a víz visszafelé, sok nagy folyó iránya megfordult, a Mississippitől a Volgáig. Hát, akkor, gondoltam, következzen egy melankolikus megnyitó beszéd. De a melankólia sem lenne pontos, nem tudok én olyat írni, nem vagyok melankolikus alkat. Megpróbáltam hát egy lépést hátrálni, úgy ránézni a mai helyzetre, a mai közérzetre, a kitapintható irányokra a közbeszédben. Nem lett könnyebb a szívem. Aztán hátrébb léptem még egyet. És onnan, távolról nézve mégiscsak találtam valami biztatót a nagy mintázatban, aminek éppen egyik kanyarulatában araszolunk mi, épp ma, épp itt élő emberek.

Nézzük az emberi társadalmat, annak egészét ezen az egyre kisebb, szűkösebb, gyönyörű bolygón, az emberiséget, ahogy egyre szorosabb kapcsolatban és kölcsönös egymásrautaltságban él, és nézzük ennek az egésznek az evolúciós érdekeit. A történelem nem „politically correct”, az evolúció nem „politically correct”. A változások az egész sikeresebb túlélését biztosítják a változó életkörülmények között. Nem gondolom, hogy a női emancipáció XX. század eleji mozgalma azért hozott a mindennapi életünkbe annyi alapvető (mára már teljesen megszokott és magától értetődő) változást, mert hirtelen mindenki jó fej akart lenni a nőkkel. Inkább azért, mert a társadalom egészének már nem érte meg a saját alkotó energiájának, munkaerejének, kreativitásának a felét egyszerűen kidobni az ablakon. Ennek a közös, mindannyiunk, nemcsak a nők érdekében történő változásnak voltak áldozatkész eszközei a korai feministák, a szüfrazsettek.

Reviczky Zsolt

Az emberi társadalom egészének elemi érdeke, hogy tagjai mind felszabadultan és derűs odaadással foglalkozhassanak azzal, ami szenvedélyesen érdekli őket a csillagászattól az asztalosságig. Hogy ne kelljen választaniuk a kiközösítettség és a hazugság között, hogy ne szorongjanak, hogy a szorongás egyetlen alternatívája ne a harcos aktivizmus legyen – egyszerűen csak éljenek és cselekedjenek a maguk és embertársaik örömére. Hogy a magánszférájuk az legyen, ami a kifejezésben benne foglaltatik: magánterület.

Be kell valljam, néhány éve azt gondoltam, hogy a Pride évei meg vannak számlálva. Hogy nem lesz már rá szükség, mert sikerült úgy újradefiniálni társas kapcsolatainkat, hogy abban mindenki oldottan és magától értetődően lehet önmaga.

Ugyanúgy, ahogy sikerült számos más, a közösségre káros, az egyént megnyomorító hagyománytól megszabadulnunk. Az ember benne gyökerezik saját kulturális talajában, közös szokásaink és hiedelmeink biztos fogódzót jelentenek, növelik az összetartozás érzését, ezek miatt érezzük magunkat otthon a bolygón, a saját kultúránkban, a saját kisebb közösségünkben, a családunkban. De az élő hagyomány kifejezés azt is jelenti, hogy ezek a hagyományok folyamatosan újraértelmeződnek. Nagyon örülök például, hogy nem kell iskolás gyerekeknek az utcára vonulniuk annak érdekében, hogy ne verjék őket. Ez – még az én gyerekkoromban is – nem csupán eltűrt tanári kilengés volt, hanem a gyereknevelés ritualizált, hivatalos része. A katedrán, az asztal szélén ott volt a vonalzó, amivel a körmösöket osztotta higgadt rendszerességgel a tanár. Ma ez elképzelhetetlen lenne. Milyen jó, hogy megváltozott.

A mi egyik legfontosabb kulturális fogódzónk a jézusi parancsolat, amit hűségesen, kétezer éve nem veszünk komolyan, sokszor még jelszavak szintjén sem. De ott van, mégis figyelmeztet minket egy közösen megfogalmazott igényre: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Milyen szép lenne valóban ennek szellemében élni!

Szóval, addig is, amíg az inga visszafelé lendül, amíg a folyók a kis visszafordulás után megint természetes irányukba kezdenek hömpölyögni, vonuljunk, ünnepeljünk, figyelmeztessük a társadalmat. Legyünk alázatos eszközei a szelíd, visszatarthatatlan változásnak, az emberi társadalom egésze érdekében.

(Enyedi Ildikó filmrendező, forgatókönyvíró. Karrierjének kezdetén tagja volt a Balázs Béla Stúdiónak, a rendszerváltás előtti Kelet-Európa egyetlen független filmstúdiójának. Filmjeit több mint negyven nemzetközi díjjal jutalmazták. Legutóbb a Testről és lélekről című filmjével nyerte el 2017-ben a Berlinale filmfesztiválon a legjobb filmjének járó Arany Medve-díjat.)