Fazekas István

HVG: A Psota Irén-díj átvételekor azt mondta, hogy a búgó hangú énekesnő és televíziós megmondóasszony korszakai után harmadvirágzását éli. Kerülő utakon jutott el oda, hogy elismerjék drámai színésznőként?

Hernádi Judit: Időről időre fel szoktak fedezni, aztán ugyanúgy elfelejtenek. Bátran bevállaltam a bizonyos körökben lenézett műfajokat. A kabaré, az éneklés is ilyen volt. A Sohase mondd! akkora siker lett, hogy megbosszulták rajtam: a kritikusok nem szerették, hogy nem általuk lettem sikeres. Onnantól kezdve nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Nem akartam megfelelni másoknak.

HVG: Két legutóbbi szerepét a menekültekkel szembeni gyűlöletkampányra reflektáló A félelem megeszi a lelket című Fassbinder-darabban és a korrupcióval és a celebvilág mocskával szembesítő Chicagóban kapta. Miért fontos, hogy egy előadás társadalmi üzenetet hordozzon?

H. J.: Mindig is azt gondoltam, hogy a színháznak a máról kell szólnia. A szórakoztató színháznak is van értelme, de nem árt, ha az emberek egy-egy gondolattal mennek haza. Örülök a lehetőségnek, hogy Alföldi Róberttel megcsinálhattam ezt a két előadást az Átriumban. De nehogy már azt mondassák velem, hogy amit eddig csináltam, az szar volt!

HVG: Hogy viselte, hogy egy hatvanéves takarítónőt kell játszania a Fassbinder-darabban?

H. J.: Úgy kezdődik a darab, hogy bejövök, leülök, és valaki megkérdezi: miért nézed az öregasszonyt? Tartottam tőle, hogy majd azt gondolják, annyira azért nem öreg. Csalóka remény volt.

HVG: Bohóc, komika alapkarakterénél fogva csípőből hozza a kommersznek, bulvárnak tartott műfajokat. Színészileg a kockázatmentesebb, a kényelmesebb utat választotta?

H. J.: Igen, értek ehhez a műfajhoz, ami azért csak kívülről olyan könnyű. De mitől volna kényelmesebb azt csinálni, amit szeretek, amiben sikerem van, mint mondjuk kísérleti előadásokban részt venni? Egyébként meg időről időre bevállaltam ilyeneket. Nem lehet, hogy a nézők a kényelmesebb darabokat preferálják? A főiskola után két rendező felajánlotta, hogy szerződjek Kaposvárra. Azt feleltem nekik, előbb híres leszek, aztán majd lemegyek vidékre. Így is történt. Nem bánok semmit.

HVG: Sikerei csúcsán, várandósan otthagyta a Vígszínházat. A szabadságharcos attitűd mindenkor felülírja a józan megfontolást?

H. J.: Arra vágytam, hogy szemtől szembe tudassák velem: azért kapok meg egy szerepet, mert azt gondolják, azt nekem kell eljátszanom. Egy társulaton belül ez nem feltétlenül van így. Nem bírtam az intrikákat, a hátsó gondolatokat, a tekintélyelvűséget. Egyébként meg fel lehet velem mosni a padlót, ha megkérnek rá.

Fazekas István

HVG: Hangulatember hírében áll, melankolikus, depresszív hajlamokkal. Gyárilag ilyen, vagy a szűkebb-tágabb környezete befolyásolja a kedélyállapotát?

H. J.: Elszomorít az igazságtalanság, a hazugság, az önbecsapás. A melankolikus kinézetem gyakran abból fakad, hogy nehezen ismerem meg az embereket, nem tudom a nevüket. Azt kompenzálom, hogy fogalmam sincs, éppen kivel beszélek. Van három-négy kollégám, akinek minden alkalommal bemutatkozom. Azt hiszik, viccelek.

HVG: 2012-ben, az alaptörvény beiktatása után szállt ki a Heti Hetesből. Miért?

H. J.: Egy demokráciában lehet viccelődni a hírekkel. 2012 után már nem volt demokratikus a helyzet, és ez már cseppet sem vicces. Évekig őszintén, naivan hittem abban, hogy változás történik az országban, van értelme a véleményalkotásnak. A frappáns megmondásokkal igyekeztünk a jelenségek lényegére rávilágítani. De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ráadásul beszorítottak a baloldalra, holott soha nem szimpatizáltam a szocialistákkal, bár baloldali érzelmű vagyok.

HVG: A csalódottság az oka, hogy a 2018-as parlamenti választások utáni kormányellenes tüntetésre már csak videóüzenetet küldött?

H. J.: Úgy éreztem, muszáj megtennem mindazok nevében, akik át lettek verve, de ezt a forradalmat már nem nekem kell megvívnom, csak a szívemet tudom odarakni. Őszintén hiszem, hogy ami elkezdődik, annak vége is lesz, de mindannyian benne vagyunk a választási eredményben. Úgy látszik, az ország kompatibilis Orbán Viktorral.

HVG: A zaklatási botrányokra generációs különbségek mentén reflektálnak: a fiatalok elítélik, az idősebbek árnyaltabban látják a helyzetet. Hogyan viszonyul a #metoo-mozgalomhoz?

H. J.: A problémát abban látom, hogy a #metoo-kampány megállt a hatalmukkal visszaélő férfiak leváltásánál, megszégyenítésénél, ráadásul valószínűleg félúton. Nem kívánok vért, még csak azt sem gondolom, hogy ezek az emberek ne lehetnének többé vezetők, szakértők, rendezők, politikusok. Az a bajom, hogy a valódi szembesítés, belátás és bocsánatkérés elmaradt.

HVG: Lánya, Tarján Zsófia a Honeybeast frontembereként folytatja sikeres zenei pályáját. Régebben gyakran hangoztatta: nagy teher számára, hogy Hernádi Judit az anyja.

H. J.: Zsófiról már hároméves korában tudtam, hogy nagyszerűen rajzol, hihetetlen képzőművész-tehetsége van. Amikor tizenéves korában közölte, hogy anya, egyszer a színpadon fogok állni, de nem színészként hatok az emberekre, kicsit sajnálkozva gondoltam: biztosan téved. Hétköznapi emberként ugyanúgy nem ismertem fel a gyerekem énekestehetségét, mint ahogy az édesanyám sem ismerte fel az én színészi tehetségemet.

A cikk eredetileg a HVG 2018/30. számában jelent meg.