HVG: Bírótól szokatlanul éles hangú nyilatkozatot adott ki a közelmúltban az Országos Bírói Tanács elszabotált póttagválasztása miatt. Mi késztette a megszólalásra?

Diós Erzsébet: Éles hangúnak azért nem mondanám. Annyiban talán kissé valóban szokatlan, hogy a történteket nem előzmények nélkülinek, hanem egy 2011 óta tartó folyamat részének tekintem és annak kialakulásában az igazgatási vezetők – közte az OBH elnöke - szerepének is nagyobb jelentőséget tulajdonítok.

Az elszabotált póttagválasztási eljárásban részt vevő igazgatási vezetőket ugyanis már az OBH elnöke nevezte ki és mandátumuknak egy újabb ciklusra – 6 évre – történő meghosszabbítása is az ő jogkörébe tartozik. Az elmúlt években azonban az OBH elnöke azt a gyakorlatot alakította ki, hogy az ilyen, vagy a magasabb bírói állásra pályázó bíróknak a mindenki számára azonos szakmai feltételek mellett – nem ritkán azok megléte helyett! – elsősorban az iránta való elkötelezettségüket kellett bizonyítaniuk. Ennek hiánya, vagy nem kellő mértékű megléte esetén a pályázatot olyan bírók esetben is minden indoklás nélkül eredménytelennek nyilvánította, akik a szakmai feltételeknek egyébként megfeleltek és az adott bíróság bíróinak, szakmai közösségének többségi támogatását is élvezték.

Ennek a sajátos, a hatályos jogszabályokkal össze nem egyeztethető kinevezési gyakorlatnak – melyet az OBH elnökének tevékenységét felügyelni hivatott OBT nyomatékosan kifogásolt – is szerepe van abban, hogy már akadnak olyan igazgatási vezetők, akik elkötelezettségük bizonyítása érdekében még a törvénysértéstől sem riadnak vissza.

Számomra ijesztő abba belegondolni, hogy ez az út hová vezethet.

Ugyanakkor azt is látom, hogy egyre több bírótársam – köztük azok közül is számosan, akik 2011-ben még másként ítélték meg az akkori eseményeket -, érzi úgy, hogy az OBT póttagjainak választásán történtek számukra már elfogadhatatlanok. Ezért nevüket vállalva nemcsak a MABIE honlapján emelnek szót, hanem összbírói értekezletek összehívását is kezdeményezik annak érdekében, hogy a póttagválasztási eljárást törvényes keretek között ismételjék meg. 

Sajnos azonban akad olyan igazgatási vezető is, aki ezt a jogszerű kezdeményezést törvénysértő módon, minden indoklás nélkül elutasítja.

Mindez engem is arra indított, hogy még a bírói jogviszonyom megszűnése előtt bíróként nyilvánítsak véleményt a történtekről és arra is felhívjam a figyelmet, hogy ez a mostani törvénysértő helyzet egy évekkel korábban kezdődött folyamat újabb, de félő, hogy korántsem utolsó állomása.

HVG: Úgy fogalmaz, azért kell most cselekedni, mert ha „2011-ben a bírói kar nem marad csendben, hanem valódi érdekeit felismerve egységesen fellép bírótársai megalázó kényszernyugdíjazásával szemben, ma nem tartanánk itt”. Milyen cselekvésre gondol?

D. E.: A bírói karnak egységesen tiltakoznia kellett volna az ellen a mód ellen, ahogyan a kényszernyugdíjazásra sor került. Sokan azonban ebben csak a megüresedő bírói állások betöltésének lehetőségét látták. Mások jóhiszeműen úgy gondolták, hogy az igazságszolgáltatás időszerű reformja érdekében nem kerülhető el annak a korosztálynak az időelőtti nyugdíjba küldése, amelynek tagjai ekkor – már csak koruk, szakma életútjuk okán is – ezeket a posztokat betöltötték, míg voltak, akik egyszerűen csak közömbösen fogadták a történteket.

Azon azonban csak kevesen gondolkodtak el, hogy minderre milyen méltatlan módon, milyen áron került sor. Ezek a személyi változtatások ugyanis sokkal humánusabb, az érintettek részéről elfogadhatóbb, tervezhetőbb formában, az európai normáknak megfelelő módon is megvalósulhattak volna. Ezt igazolja az Alkotmánybíróság, illetve a Strasbourgi Bíróság döntése, valamint a munkaügyi perek tucatjainak indítása után megszületett jogszabály is, amely utólag már legalább bizonyos választási lehetőséget biztosított az érintettek számára. Ez azonban minden tekintetben elkésett rendelkezés volt, hiszen a jogszabály megszületésének idejére az érintettek bírói jogviszonya – néhány kivételtől eltekintve - már megszűnt, és a helyüket egy gyors pályáztatással be is betöltötték. Nem véletlen, hogy a kényszernyugdíjazással érintett több mint 250 bírónak talán ötöde élt azzal a lehetőséggel, hogy bíróként visszatér a pályára.

HVG: A közelmúltban másodszor is nyugdíjba ment, ezúttal önként. Mennyiben más érzés?

D. E.: Én azok közé a bírók közé tartozom, akik a kényszernyugdíjazás ellen minden jogi eszközt igénybe véve valamennyi hazai és nemzetközi fórumon felléptek, és a pályán maradtak. Az így kiharcolt 6 és fél évem maradéktalan kitöltése után már

nem megalázottan, hanem emelt fővel távozom a bírói karból.

Éppen ezért az engem búcsúztató bírótársaimnak is azt kívántam, hogy bírói pályafutásuk befejezésekor hozzám hasonlóan majd ők is elmondhassák magukról, hogy a hivatásuk gyakorlása során mindig a legjobb tudásuk, meggyőződésük és lelkiismeretük szerint járhattak el. Én szerencsésnek érzem magam, mert ha nem is voltam mindig könnyű helyzetben, de utólag nem kell semmit megbánnom, minden döntésemet vállalhatom.

Fazekas István

HVG: Érdekes, látszólag teljesen nyugodtan vette tudomásul a bírói kar mindazt, ami az igazságszolgáltatással történt az elmúlt években.

D. E.: Ennek több oka is van. Ezek közül az egyik éppen maga a kényszernyugdíjazás. Ezzel ugyanis az a 157 éves hagyomány szűnt meg, hogy a bírák – az aktuális nyugdíjkorhatártól függetlenül – 70 éves korukig gyakorolhatták hivatásukat. Ennek biztosítása a bírói függetlenség egyik alappillére volt, hiszen minden bíró joggal bízhatott abban, ha a jogszabályban rögzített súlyos vétségek egyikét sem követi el, akarata ellenére nem távolítható el a pályáról.

Ennek a garanciális szabálynak a rapid módon megszüntetése a bírák számára azt üzente, hogy a hivatásuk gyakorlásától egy jogszabálymódosítással e feltételek hiányában is bármikor megfoszthatók. Ez pedig bírói karban óhatatlanul bizonytalanságot szült és a magabiztosságukat is kikezdte.

Ezzel párhuzamosan az ítélkezést segítő szakmai fórumok – az egyes jogágak különböző szintű szakmai kollégiumai – viszont lassan kiüresednek, szerepüket – sajnálatos módon - mindinkább az igazgatás, elsősorban az OBH veszi át.

Mindez önmagában is nagy kihívás a bírói kar számára, de az OBH elnöke által kialakított erős függelmi helyzet sem kedvez a bírói karon belüli önálló véleménynyilvánításnak. Előfordulhat ugyanis, hogy a jogos kritikát megfogalmazóknak érdemi válasz helyett inkább a személyüket érő támadásokkal kell számolniuk.

Az OBH elnöke részéről esetleg még a „hazaáruló” jelzőt is megkaphatják,

mint olyan személyek, akik „rendbontásukkal” akár a bírói fizetések évek óta ígérgetett - egyébként jogos – emelésének megvalósulását is veszélyeztetik.

És akkor még nem beszéltünk az egyre barátságtalanabb közhangulatról és a bíróságokat, sőt akár az egyes bírókat és családtagjaikat érintő durva támadásokról a médián keresztül.

Mindez együttesen kihat az egyes bíró jövőképére is, arra, hogy milyen perspektívát lát maga előtt a bírói pályán.

HVG: Elmondása szerint ön sohasem akart vezető lenni. Miért baj az, hogyha egy bíró nem látja a perspektívát maga előtt?

D. E.: Hozzám az ítélkezés valóban mindig közelebb állt, mint az igazgatási tevékenység, de nem is mindenki akar vezető lenni, vagy magasabb bírói állásban kerülni. Az előre lépésre azonban - azonos feltételek mellett – mindenkinek lehetőséget kell biztosítani.

Annak azonban senki számára nincs jó üzenete, ha azt tapasztalja, hogy előmenetele nem feltétlenül csak a szakmai teljesítményétől, hanem más, szubjektív szempontoktól, többek között az OBH elnökének tevékenységéhez való viszonyulásától is függhet. Sajnos az elmúlt években erre is akadt példa.

HVG: Azt például hogyan tudja magában helyre rakni egy bíró, hogy a bírói önigazgatás feje visszaél a törvény által ráruházott hatalommal?

D. E.: Bíróként azt tanultam és azt gyakoroltam, hogy a jogszabályokat mindenkinek – a bírónak különösen - be kell tartania.

Az állampolgároknak, de megkockáztatom, hogy a bíróknak sem jó üzenet, ha a jogszabályokat épp a bíróságon – pláne annak vezetői – szegik meg.

Ennek eltűrése ugyanis a bírói ethost is rombolja.

HVG: Miért nem kéri ezt számon a bírói kar? Miért nem történik semmi? Úgy fejezték le 2011-ben teljes mértékben a teljes bírói kart, hogy senki egy árva kukkot nem szólt. Miközben Lengyelországban valami hasonló miatt tömegek mentek az utcára.

D. E.: Igen, mert ott az emberek egy része felismerte az igazságszolgáltatás függetlenségének fontosságát és ennek látványosan hangot is adott. Sőt a bírók között egyéni, szinte hősies helytállásra is volt példa.

A hazai közeg azonban más. Az összetartás, az egymás iránti szolidaritás sem a társadalomnak, sem a bírói karnak nem tartozott és ma sem tartozik az erényei közé.

2011-ben valóban a sarkunkra kellett volna állnunk, akkor talán másképp alakul az igazságszolgáltatás és a bírák helyzete is.

Ehhez a mostani állapothoz apránként, sok kis megalkuvással jutottunk el.

Az életben ugyan gyakran kell kompromisszumot kötni, de mindig érezni kell, hogy hol az a határ, ameddig az arcvesztés nélkül vállalható. Hiszen az embernek nem is marad mása, csak az önbecsülése, tisztessége és a hitele. Ha ezt akár vezetőként, akár bíróként elveszíti, később nagyon nehéz visszaszerezni.

Polt Péter legfőbb ügyész és Handó Tünde OBH-elnök. Fő a lojalitás?

Reviczky Zsolt

HVG: Egy ilyen bizonytalan légkörben hogyan lehet elfogulatlan ítéletet hozni? Ha egy kezdő bíró fejében ott van az, hogy az ő családi boldogulása, a karrierje függ attól, hogy megfelel-e az általa nem ismert, nem kiszámítható elvárásoknak?

D. E.: Ezen szoktam én is gondolkozni. Mindaz a bizonytalanság, a túlzott - nem feltétlenül szakmai – elvárások, amelyekről eddig szó esett, apránként, mint lassan ölő méreg beépülhetnek a bíró tudatába és idővel a döntéseit is befolyásolhatják. Nem azért, mert ő mindenáron meg akar felelni – bár természetesen ez is előfordulhat -, hanem mert óhatatlanul működni kezdenek benne a fékek, hiszen mindenki szeretne valahogy boldogulni a pályáján.

Ebben látom a legnagyobb veszélyt. Annál is inkább, mert a bírói karból lassan eltűnnek azok a nagy szakmai tapasztalattal rendelkező bírák, akiktől az egyre fiatalabb korosztályok a bírói függetlenség belső megőrzéséhez szükséges tartást, szakmai igényességet még eltanulhatnák.

HVG: Lehet ilyen körülmények között független igazságszolgáltatásról beszélni?

D. E.: Különbséget kell tenni az igazságszolgáltatás és a bírói függetlenség között. Az utóbbi a bíró belső értéke és akkor is megmaradhat, ha az igazságszolgáltatás függetlensége esetleg kérdésessé válik. A bírót ugyanis döntésében kizárólag a jogszabályok kötik. Annak meghozatalában csak a tényeknek, bizonyítékoknak és a jogszabályoknak lehet szerepe és minden más körülményt – a tárgyalóteremben és azon kívül is – ki kell tudnia zárni. Mindez nem könnyű feladat. Ezt magam is megtapasztaltam a bíróként eltöltött 43 évem alatt. Úgy gondolom azonban, hogy a bírák döntő többsége még ma is így jár el és az adott ügyben a legjobb meggyőződése, belátása szerint dönt. Őszintén hiszek benne, hogy ezt a belső tartást, a bírói függetlenségbe vetett hitet nem lehet olyan könnyen megtörni.