Illiberalizmus helyett kereszténydemokrácia lett a rezsim önbesorolása a harmadik kétharmad után. Teljesen egyértelmű, hogy a választás minden újságírót felfokozott állapotban ért (ahogy a tüntetések miatt az évvége is hasonló körülményeket hozott a szerkesztőségben), aztán sokaknál – ahogy azt le is írták az ő 2018-as írásukban – jött a csalódottság. Nem azért, mert szurkoltak ennek vagy annak az oldalnak, a munkánk nem a szurkolás, hanem a valós kép tálalása.

Nálam a gödör nem április 9-én jött el, hónapokig tettem a dolgom, mire rájöttem, a rezsim arra készül, hogy azokat a helyeket ellehetetlenítse, ahol a valós kép átadását tűzték ki célul.

Az őcsényi kereszténydemokrácia éveiben belpolitikai újságíróként mindig sokkal jobban megéltem (és címlapszerkesztőként a mai napig sokkal jobban megélem), ha az LMP sajtótájékoztatóját a Hős utcára, ha a Magyar Szocialista Párt háttérbeszélgetését egy hajléktalanszálló dohosságára, ha a Jobbik elnökválasztó kongresszusát egy meleg pár örökbefogadásának történetére cserélhetem.

Ezért ez az év számomra nem a Szél Bernadettel vagy a Gyurcsány Ferenccel készített interjúk, nem Sneider Tamás Jobbik-elnökké választása vagy a Jobbik eredményvárója, esetleg a Kormányinfók vagy Orbán rádiós interjúi (értsd: alákérdezései) miatt marad emlékezetes – habár az előbb sorolt eseményeken is ott voltam. (Bár azon egész sokat kellett gondolkodnom, melyik párt eredményváróján voltam április 8-a éjjel, holott Vona Gábor előttem jelentette be, lemond.)

Sokkal inkább meghatározó élményeim például azok a napok, amiket a Hős utcai gettóban töltöttem. Már tavaly októberben közöltünk onnan egy riportot, akkor egy rendőr azzal engedett el, hogy bemehetünk a gettóba, de nem biztos, hogy ki is jövünk. Többször bementünk, többször kijöttünk, ott voltunk akkor is, amikor a helyben működő civil szervezet, a Kontúr gyermekhétvégét szervezett, biofű keveredett gyermekmosollyal.

A Hős utcai gettó udvara

Kaufmann Balázs

Azóta kiderült, a gettót bekerítik, 131 millióból építenének egy nagyjából 15 milliós kerítést, a többi őrzésre menne el. Pedig a házakat le fogják bontani.

Anya és anya nagyon szeret téged.

A Pride időszaka minden évben különleges a számomra, nyaranta mindig megpróbálom olyan témán keresztül bemutatni a szexuális kisebbségek helyzetét, hogy mi (a többség) könnyebben, jobban el tudjunk fogadni bárkit, aki más, mint mi. Idén – a kormány által csak családok évének hívott 2018-ban – az LMBTQ emberek örökbefogadását választottam, egy másodpercig sem gondolkodtam, hogy a címem a fenti idézet legyen.

A Pride hónapjának nyitányaként pedig meghallgattam Árvai Péter, Enyedi Ildikó és Horváth Noé beszédét is.

Úgy érzem, visszafelé folyik a víz a Dunában, a békés és derűs együttélés nemek, népcsoportok, kisebbségek és nagyobbságok között ismét megkérdőjeleződik.

Ezt mondta a többszörösen díjazott filmrendező, Enyedi Ildikó június elején, nekem pedig szavai hétről hétre eszembe jutnak, újra és újra úgy érzem én is, tényleg visszafelé folyik a víz a Dunában. Visszafelé folyik akkor, amikor a kormányzati uszítás (mert uszítanak menekültek és hajléktalanok ellen is) mellett Orbán befogad egy börtönre ítélt macedón miniszterelnököt, visszafelé folyik akkor, amikor azért állítanak bíróság elé valakit, mert az utcán él, visszafelé folyik akkor, amikor ellehetetlenítenek, vagy saját képre formálnak szerkesztőségeket. És visszafelé folyik akkor, amikor Vajna Tímea magángéppel viszi a macskáját amerikai állatorvoshoz.

Enyedi a Pride megnyitóján

Reviczky Zsolt

Az év végén, nem sokkal azt követően, hogy életbe lépett a fent említett hajléktalan-szabályozás és beállt a hideg, megismerkedtem a Diótörés Alapítvánnyal és annak lelkes munkatársaival, akik azoknak az állami gondozásból kikerült fiataloknak segítenek, akiket fenyeget a hajléktalanság réme.

• „L. vagyok, cigány, állami gondozásban nőttem fel. Azt szoktam mondani, hogy a rosszat az anyatejjel együtt szívtam magamba, apám is, anyám is alkoholista volt. Mindent toltam, megjártam a Merényit, a Jahn Ferencet, most a Nyírőből jövök. Amikor eldöntöttem, hogy behúzom a kéziféket, rengeteg segítséget kaptam az alapítványtól, mindenben segítenek, de tudom, én is kellek ehhez. Ma már csak egy szenvedélyem van, Facebook Live-okat tolok, nem tudok leállni. De erről nem szeretnék beszélni.”
• „E. vagyok. Paranoid skizofrén. Elárverezték a lakást a fejünk fölül, akkor kerültünk utcára az anyámmal és a testvéreimmel. Sokáig vakok voltunk, nem tudtuk, hogy kihez lehet fordulni ebben az esetben, anyámnak csak arra futotta az erejéből, hogy engem begyógyszerezzen, le kellett nyugtatnia. Egyszer a testvérem talált egy papírt, így kerültem szállóra, majd négy évvel ezelőtt rátaláltam az alapítványra. Nekik köszönhetem, hogy dolgozom egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó alapítványnál, valamint takarítok is. A Diótörés által biztosított albérletben lakom, csak a rezsit kell fizetnem, meg megtalált egy behajtó is, azt is fizetnem kell.”
• „P. vagyok, én is állami gondozásban nőttem fel. Laktam már albérletben is, amikor volt pénzem. Egyszer volt sok pénzem, de hamar elfolyt, buli, drogok, gyógyszerek. Aztán elhatároztam, hogy leteszek mindent. Saját elhatározás nélkül ez nem megy, de kellett hozzá a Diótörés is. Eddig három műszakban dolgoztam egy gyárban, most, ha minden jól megy, lesz egy másik. Egy műszak, az inkább nekem való.”

Többek között velük ismerkedtem meg, illetve I.-vel, aki 75 éves pszichés beteg, 25 éve az utcán él, a lába üszkös, két cipő is van rajta, igaz, egyik már a húsba belerohadva.

Balra I., jobbra az alapítvány vezetője

Kaufmann Balázs

Bónusz: idén a Nemzetstratégiai Kutatóintézet könyvet jelentetett meg „Menjek vagy maradjak?!” címmel, tele ismeretlen eredetű idézetekkel arról, hogy miért jó Magyarország, illetve miért lehet nehezen boldogulni külföldön. Olyan támadhatatlan érvek jelennek meg, hogy rossz az időjárás, nincs közbiztonság, nem lehetsz boldog, a szüleidnek pedig fáj, ha itt hagyod őket. A könyvnek nem találni nyomát a kutatóintézet honlapján, de egy közbeszerzésből lehet következtetni arra, hogy temérdek közpénz folyt el rá.

(Kiemelt kép: kő Krisztus Őcsény határában; fotó: Kaufmann Balázs / HVG)