Európai Parlament, Magyar Országgyűlés, Külügyminisztérium, munkaügyi bíróság – csak néhány hely azok közül, ahova személyi igazolvány szükséges a belépéshez. És éppen ezek a helyek azok, ahova az elmúlt hat évben többször is beléptem újságíróként egy nemzetközi körözés alatt álló okmánnyal.

A kafkai esetre június elsején derült fény, amikor kilépésre jelentkeztem a ferihegyi repülőtéren. Akkor még úgy gondoltam, hogy pár óra múlva már barátaim szófiai esküvőjén hatódom könnyekig, amire velük együtt már hónapokkal azelőtt elkezdtünk készülődni. Amikor azonban egyik kezemben a hátizsákommal, a másikban a nászajándéknak szánt borral odaléptem az okmányellenőrzéshez, elkezdődött egy hihetetlenebb történet, ami miatt nemcsak Szófiába nem jutottam el, hanem megismerkedhettem a magyar bürokrácia eddig számomra ismeretlen rejtekeivel is.

Egyetlen vallomással tartozom: ahova csak lehet, személyi igazolvánnyal szoktam utazni. Nincs ennek semmilyen különösebb oka, hacsak az nem, hogy a kis plasztikkártya sokkal kényelmesebben elfér az erre használt irattartómban, mint az útlevelem. Ezzel eddig soha nem is volt semmi probléma, de miért is lett volna: az Európai Unión belül jogszabály írja elő, hogy az utazáshoz elég a személyi is.

Külpolitikai újságíróként és megrögzött utazóként alaposan ki is használom a lehetőséget, a tervezett szófiai esküvő előtt idén jártam már menekültügyi riporton Leszbosz szigetén, tudósítottam a Fidesz néppárti felfüggesztéséről és az EP-választásokról Brüsszelből (a márciusi konferenciáról nem is beszélve), és szerencsére arra is jutott időm, hogy meglátogassam a barátaimat Észtországban. Mondanom sem kell, mindenhol a személyi igazolványomat használtam, ráadásul nem csak a repüléshez, de erre még visszatérünk később.

MTI / MTVA / Jászai Csaba

Amikor a személyim ellenőrzése kicsit tovább tartott a szokásosnál, még semmi rosszra nem gondoltam, aggódni csak akkor kezdtem, amikor az egyébként hihetetlenül kedves rendőr rám nézett és annyit kérdezett: „nincs véletlenül önnél útlevél”?

Néhány perc múlva pedig a probléma is kiderült: a schengeni információs rendszer szerint

a személyi igazolványom nemzetközi körözés alatt állt, egészen pontosan 2013 óta.

Ekkor vitatkozni már nem tudtam, legfeljebb értetlenkedni és egy kicsit sírni, amikor kiderült, hogy ez a repülőgép bizony nélkülem fog elindulni. A felszállásig már csak 40 perc volt hátra, ezért esélytelen lett volna hazamenni az útlevelemért és visszaérni, a hatóságok pedig kedvesen, de határozottan közölték: ha valami csoda folytán okmányok nélkül sikerülne feljutnom a gépre (amit természetesen nem lehet), akkor nemcsak a légitársaság számíthat 5000 eurós bírságra, hanem én is a szófiai rendőrök vendégszeretetére.

Mivel hamar rájöttem, hogy jobban teszem, ha a szófiai repülőtér fogdája helyett inkább a saját ágyamban alszom aznap este, már csak a „rendőri kényszerintézkedés”: azaz a elvezetés, az igazolványom lefoglalása és a papírok aláírása volt hátra, mielőtt kikísértek az érkezési oldalra.

MTI / Máthé Zoltán

Az egyik munkatárs búcsúzáskor azzal vigasztalt: „higgye el, ez elég gyakran előfordul”.

Miután az első sokkon túltettem magam, jutott időm rá, hogy elgondolkodjam:

• Ki és miért adott ki nemzetközi körözést a személyimre, amikor semmilyen eljárás nem folyik és soha nem is folyt ellenem?
• Hogyan léphettem be a már korábban említett uniós intézményekbe, köthettem banki szerződéseket, utaztam végig fél Európát körözés alatt álló okmányokkal?
• Van-e bármi értelme a beléptetésnek a kormányintézményekbe, ha érvénytelen személyivel minden további nélkül dolgozhattam újságíróként?

Az első kérdésre viszonylag hamar, már hétfőn megkaptam a választ, amikor bementem a lakhelyem szerinti okmányirodába. Az már korábban kiderült, hogy az ügyemről akta is lapul az irattárban, de mivel hat évvel ezelőtti volt, kellett egy kis idő, mire megtalálták. A választól csak okosabb lettem, boldogabb nem: hat évvel ezelőtt ugyanis fatális tévedésből az akkori ügyintéző véletlenül

az új igazolványomat érvénytelenítette a régi helyett.

Addigra persze már nekem is eszembe jutott, hogy hat évvel korábban elveszítettem a személyi igazolványomat, amit annak rendje és módja szerint be is jelentettem a rendőrségen, majd – éppen azért, mert a munkám miatt nagyon sokat használtam – gyorsan el is mentem újat csináltatni. Mint kiderült, éppen a magyar bürokráciával ritkán szembesülő gyorsaságom okozta a galibát. Mire ugyanis a rendőrségtől megérkezett az értesítés a hivatalhoz a körözésről, én már át is vettem az új személyit a Visegrádi utcai okmányirodában. A rendszerben tehát a nevem mellett két személyi igazolvány szerepelt egymás alatt, az ügyintéző pedig véletlenül az újat jelölte meg nemzetközileg körözött dokumentumként.

MTI / Máthé Zoltán

A magyarázatot tehát megkaptam, és a lehetőséget is, hogy panaszt tegyek az eset miatt a Belügyminisztériumnál. Mint megtudtam, ilyen esetben nemcsak a személyimet kapom majd vissza, hanem pozitív döntés esetén megtérítik az utam költségeit is, legyen az akár repülőjegy, akár szállodai számla. A profi intézkedés pedig azt is takarja, hogy egyáltalán nem egyedi az esetem.

„Gyakrabban előfordul, mint gondolnád” – nyugtatott meg ismét valaki utólag, akivel később az ügyről beszélgettem.

Hogy hányszor, azt sajnos nem sikerült kiderítenem. Hiába küldtem el kérdéseimet a Belügyminisztériumnak másfél hete, először arról értesítettek, hogy számomra ismeretlen okból átirányították megkeresésemet a Miniszterelnökséghez, onnan viszont még mindig várom a választ. Pedig nemcsak azt szerettem volna tudni, hogy milyen gyakran fordulnak hozzájuk hasonló kártérítéssel, hanem azt is, hogy milyen költségekkel jár ez az állam számára.

Azt viszont azóta kiderítettem, hogy van egy egyszerű módja, hogy elkerüljük a hasonló eseteket, az interneten létezik egy oldal, ahol az ügyfélkapus bejelentkezés után le tudjuk ellenőrizni, hogy érvényes-e a személyi igazolványunk. (Ide kattintson, ha meg akarja nézni a sajátját.)

Ennél lényegesebb kérdés viszont a biztonság: ezzel az okmánnyal ugyanis rengeteg kiemelt helyen jártam az elmúlt hat évben, és egyetlen alkalommal sem akadtam fent az ellenőrzésen. Csak néhány intézmény a felsorolásból: Magyar Országgyűlés, Külügyminisztérium, Belügyminisztérium, nagykövetségek, munkaügyi bíróság, Európai Parlament, Európai Bizottság és persze legalább 20 különböző repülőtér.

AFP / Eric Piermont

Az utóbbit a legkönnyebb megmagyarázni, hiszen a schengeni zónán belül a repülőtereken a felszállás előtt csak annyit néznek meg, hogy valóban az száll-e fel a gépre, akinek a neve a jegyen szerepel, a biztonsági ellenőrzés pedig egyébként is kihagyhatatlan. Nem véletlen, hogy én is csak akkor akadtam fent, amikor életemben először személyivel utaztam a schengeni zónán kívülre. De azt legalább már tudjuk, hogy az információs rendszer jól működik.

Nehezebb kérdés a Magyar Országgyűlés és az Európai Parlament esete, hiszen mindkét helyen szükség van az okmányokra ahhoz, hogy regisztráljunk, és hogy egyáltalán beléphessünk az épületbe. A magyar parlament sajtószolgálata kérdésemre megmagyarázta a különleges esetet: a belépéskor bemutatott fényképes igazolványok kizárólag azt a célt szolgálják, hogy az előzetesen megadott személyes adatokat az Őrség ellenőrizni tudja.

„Az Országgyűlés Hivatalának, illetve az Országgyűlési Őrségnek nem feladata a felmutatott igazolvány érvényességének ellenőrzése”

– tették hozzá.

A titok kulcsa tehát valószínűleg a Belügyminisztérium kezében van, amíg azonban ők nem válaszolnak, addig én sem tudok mást tenni, mint várok a régi-új személyimre, és legközelebb az útlevelemet is viszem, ha utazom valahova.