„Születésemkor apám állítólag azt mondta, szeretné, ha filozófus vagy zeneszerző lennék. Ezen később nagyokat mulattam” - mesél önnön kezdeteiről a 70 éves filozófus asszony valami olyat, amit napjaink neomisztikusai minden bizonnyal borzongva emlegetnének.

Az apai vágyakat legalább felerészben teljesítő, eredetileg vegyésznek készülő leány úgy lép az apja elképzelte útra, hogy Lukács György baloldali gondolkodó egy történetfilozófiai kurzusán  bár „egy kutya betűt nem értettem, mégis azt éreztem, hogy ez minden másnál fontosabb”. A mester utóbb annyira érthetővé válik, hogy Heller 1951-ben már végez is az ELTE filozófia-magyar szakán, majd Lukács mellett aspiráns, utóbb tanársegéd lehet.

Kétszer is „megjárja” a pártot, előbb 1947-ben lép be - de később kizárják -, majd 1953-ban ez a második menet 1958-ig tart. A hatalmi csúcs: „1953-1956 között az Akadémia filozófiai főbizottságának tagja lettem, életről-halálról dönthettem a filozófiában.” 1958-ban viszont saját - és mestere - 56-os szerepvállalása miatt fegyelmivel küldik el az egyetemről, öt évig gimnáziumi magyartanár.

Ám ezután sok mindenben vált: elválik férjétől, Hermann Istvántól, és bekerül a Szociológiai Kutatóintézetbe, hozzámegy Fehér Ferenchez. E korszakban születik két ma is sokat idézett könyve, A reneszánsz ember és A mindennapi élet.

A rövid „békeévek” után 1968-ban aláírja a csehszlovákiai internacionalista bevonulás elleni tiltakozó röpiratot, és ismét távoznia kell. Utóbb családosan külföldre „engedik”. Előbb a Melbourne-i Egyetemen, majd a New York-i Új Társadalomtudományi Egyetemen tanít. Csak 1989 végén tér haza, és kap kinevezést az ELTE-n, valamint a szegedi egyetemen, miközben megtartja New York-i állását is.

„Nincs nap, hogy ne hallgassak klasszikus zenét. De ott a kirándulás - Ludassy Marival szoktam menni - és a színház is” - sorolja időtöltéseit. Az időközben megözvegyült filozófusnő első házasságából származó, 47 esztendős lánya, Hermann Zsuzsa internetpszichológus; a 35 éves György - Fehér Ferenc fia - jelenleg egy amerikai ügyvédi iroda munkatársa Budapesten. A New York-Budapest-Szeged háromszögben ingázó tudós két lakást is fenntart. „Az itthoniban és az amerikaiban is van néhány szép bútor, sok könyv - és szép képek a falon.”

HVG: Azt nyilatkozta nemrég, újra 15 évesnek érzi magát. Az elmúlt hónapokban tett megnyilvánulásai valóban egy radikális tizenévest idéznek. Új korszakába lépett volna?

Heller Ágnes: Egy filozófusnak radikálisnak kell lennie, mert csak a radikális filozófia a jó. Az ember persze mindig más, mint korábban volt. De hogy új korszakba léptem volna? Majd utólag megmondom.

HVG: Jó, nézzük, mi az, amit a régiből megőrzött. Ma sem a mesterének vallott Lukácsot, sem az akkor mindent uraló Marxot nem idézik. Ön sem....

H. Á.: Amit fontosnak éreztem, magamba olvasztottam. Marxból egyetlen tézis sem maradt meg bennem, mai gondolkodásomban nincsenek jelen. Ez azonban korántsem jelenti, hogy ne tartanám fontos gondolkodónak, és hogy Magyarországon most nem tartják annak, az butaság.

HVG: Jó, hagyjuk Marxot. És Lukács?

H. Á.: A század eleji, kicsit posztmodern, premarxista Lukácsban sok minden benne van, ami a mai világ levegőjében, ezért érint meg jelenleg is. Miután folyamatosan igyekszem szagolni e századelejihez nagyon is hasonlatos századvégi levegőt, valami közünk a továbbiakban is van egymáshoz.

HVG: Amikor korábban szerzett tekintélye okán megkeresik, gyakran mond véleményt a politikáról. Nem zavarja, hogy ezt a véleményt mintha többnyire figyelmen kívül hagynák?

H. Á.: Hát, mi vagyok én? Legfeljebb bizonyos kérdésekben vagyok képes a közvélemény kisebb részét befolyásolni. Tudomásul kell venni, hogy a közvéleménynek is vannak befolyásolhatatlan részei, nem beszélve azokról, akik, ha mondok valamit, rögtön az ellenkezőjét gondolják, sőt csinálják.

HVG: Érdekelne bennünket, kik lehetnek, akiket befolyásolni tud? Hiszen először eltaszította a hatalom, később a demokratikus ellenzékké lett „Lukács-unokákkal” alakult ki hol inkább, hol kevésbé hűvös távolságtartás, ami máig is fennáll. Vannak helleristák?

H. Á.: Van egy baráti csoport Pesten, együtt szeminarizálunk. Azután vannak diákjaim New Yorkban, akikkel csütörtökönként együtt megyek kocsmázni, de miután sokkal fiatalabbak nálam, ez lehetetlenné teszi, hogy a pestihez hasonló baráti kapcsolat alakuljon ki köztünk. Iskolát viszont nem akarok. Nagyon vigyázok arra, hogy ne legyenek személyes tanítványaim, mint Lukácsnak voltak.

HVG: Meglepett. Mitől tart?

H. Á.: Unom visszahallani saját gondolataimat. És félek a nemzedéki konfliktustól, mert a legnagyobb hűségből jön a legnagyobb gyűlölet. Utálom a strébereket. Nekem nem kell, hogy kövessenek. Miután nem akarok senkire rátelepedni, nem is akarhat senki felszabadulni tőlem. De félek az irigységtől is. Talán attól a legjobban.

HVG: Mindig olyan - hogy is mondjuk csak - elvi. Milyen mama lehetett? Ugyanilyen?

H. Á.: Soha nem gondolkodom szerepekben. A filozófusság meg az anyaság számomra nem szerep. Egy biztos, sosem tudtam fölülről lefelé beszélni a gyerekeimhez. Fiam ízlése iránti érdeklődésből, aki dzsesszmániás, elmentem dzsesszklubokba, pedig a dzsesszt korábban nem szerettem. Tudni akartam azt is, mi érdekli a nálam két nemzedékkel fiatalabb unokáimat. Emlékszem, volt idő, amikor a lányom, mint hobó, mezítláb közlekedett. Egyszer fölvérzett a lába, feljött, és bejódoztatta magát. De nem kezdtem prédikálni neki, hogy ne járj mezítláb. Végül is azt hiszem, genetikai szerencsém van a gyerekeimmel és az unokáimmal is. Mert rendes gyerekek. Így persze könnyen jár a szám, nem tudom ugyanis, hogyan viselkedtem volna, ha nincs ez a szerencse.

HVG: Gondolt bármikor is az ő sorsukra, jövőjükre? Például amikor aláírta a szovjetek prágai bevonulása elleni protestálást?

H. Á.: Apám története volt előttem, akit hiába kérleltek, hogy legalább a leánya, vagyis az én kedvemért keresztelkedjen ki, azt mondta: az ember nem hagyja el a süllyedő hajót, és nem törődik azzal, hogy a gyermekének könnyebb vagy nehezebb lesz.

HVG: A nemzetközi tudományos előadói rangsorban persze ezek az etikai elvek csak kevéssé határozzák meg bárki helyét, értékét. De akkor mi? Elnézést, ha messzire merészkednénk, de hol jegyzik ma Heller Ágnest - például a nemzetközi óradíj-hierarchiában?

H. Á.: Az elismertséget sokan aszerint mérik, kinek hány könyve jelenik meg, és hogy hol. A honorárium is különböző. Furcsa, de Latin-Amerikában a legmagasabb. Ott sokkal többet kapok, mint New Yorkban. Hogy hová fogadok el meghívást, azt viszont négy szempont motiválja. Sorrend nélkül: az egyik, hogy mennyit fizetnek. A másik, hogy kikkel együtt hívnak. A harmadik: mi a téma. Végül a negyedik, amit C kategóriának nevezek, a caritas, amikor ingyen megyek, nincsenek is érdekes emberek, a téma sem vonz, mégis fontos, hogy ott legyek.

HVG: Szóval e tekintetben sem „tisztán” materialista, sőt mint nemrég nyilatkozta, nem tartja magát ateistának, hívőnek sem. Más tekintetben is meglepte az önre figyelőket, amikor úgy nyilatkozott, a férje mellett szeretne nyugodni. Már azzal is, hogy ilyen dologra egyáltalán súlyt helyez, de azzal is, hogy eme óhaját megosztotta a nyilvánossággal...

H. Á.: Ez nem magyarázható meg. Talán még nem mondtam senkinek, de egyszer sírva fakadtam Ausztráliában. Kérdezte tőlem Feri: miért zokogsz? Mondom: boldogan élek itt, de nem akarok Ausztráliában eltemetve lenni. Hogy miért fontos tudni az embernek, hol van eltemetve? Nem tudom a magyarázatát. Azt viszont tudom, hol akarok nyugodni, és Ferit már odatemettettem.

LINDNER ANDRÁS, HORVÁTH ZOLTÁN