A HVG felveti Lackfi Jánosnak, hogy a kiadói logika valóban elnyomhat-e tehetséges írókat, ugyanis a jobboldal részéről többször felmerül, hogy át kellene írni a kánont, mert a „liberális” írókat futtatják a „nemzetiek” helyett. Az író erre azt mondta, hogy:

Évek óta emigráltam szerencsére. Nem Agyarországban élek, ahol még a székletet is kétfelé vágják, és felpántlikázzák ilyen- vagy olyanpárti szalaggal. Nyilván ezt az interjút is van olvasó, aki csak addig szeretné átfutni, míg végre ki nem bököm, hogy tahó kormánypárti vagy köcsög ellenzéki vagyok. Akkor aztán káromkodhat az illető, és kommentelhet egy szaftosat. Én viszont Magyarországra költöztem, ahol rengeteg tehetséges és szeretetteljes ember él, ahol jó élni. És igyekszem tiszteletben tartani mások gondolkodását, eszmei vonzódásait.

De hiába az emigráció, van véleménye a magyarországi eseményekről, korrupcióról, uszításról. „Hát persze, a visszaélések engem is elszomorítanak, a botrányok, balhék, uszítások is nagyon rosszul esnek. Más kérdés, hogy a napi csörtézéseket nem követem intenzíven, fárasztanak. Irodalmi téren sem dugom homokba a fejem, igenis létezik kiszorítósdi és kultúrharc, ami nem tegnap kezdődött.”

Szóba került a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezető Demeter Szilárd is, valamint a Térey-ösztöndíj is, amit tiltakozásul többen visszaadtak. A kérdésre, hogy Lackfinak megfordult-e a fejében visszaadni, azt mondta:

Bármit mondok, nyilván nem sok értéke van, hiszen elfogadtam, vagyis ebből a pozícióból beszélek. De akik nem kaptak vagy nem is kaphattak, azokat a kívülállás, a visszaadókat a visszaadás polarizálja. Szóval az objektivitás illúzió. Közben nagyon karakán dolog egy díjat visszaadni. Őrült menő Sartre, aki nem fogadta el a Nobelt. Tényleg, egy dinamitgyáros díja... Sajnos olyat is hallottam, bár ne lenne igaz, hogy egyes kollégák telefonvonala sistergett. Más kollégák zaklatták őket, hogy adják vissza a Téreyt, mert harc van, és ez erkölcsi kötelesség. Hát ez olyan más fülével a csalánt... Mondom, remélem, nem igaz. Számomra megrendítő, hogy a nálam egy évvel idősebb Jánosról elnevezett ösztöndíjat kapom. Bár élne, bár ne ez lenne az ösztöndíj neve! És ha végignézzük a rendszerváltás óta a József Attila- vagy Kossuth-listákat, mindegyiken lehet fogást találni. Nagy öröm, hogy civil díjak is egyre inkább vannak, de egészen természetes, hogy ott az alapítók ízlése dominál. Lehet azon szőrözni, ez végül is nemzeti sport, hogy ki a kollaboráns, ki az éppen megválasztott kormány csicskája. Csak az, aki nem bliccel a BKV-n, az, aki fizet áfát, vagy már az is, aki ugyanazt a levegőt szívja, mint ezek, azok vagy amazok?

Részletek a HVG-ben és a hvg360 oldalán.

HVG