Kétszáz koronavírusos katona halálát jelentették Észak-Koreából. A turizmus arrafelé úgyszólván minimális, migráció nem fájdítja a fejüket, a dzsucse-rendszer pedig büszke arra, hogy amit csak lehet, házilag állít elő, hidrogénbombától a rizsig. (A rizs nem mindig jön össze.)

Budapestről húszezer forintból Izlandig el lehet repülni, vagy bárhová, amíg a fapados visz. Banán sem egyszer egy évben van, ahogy passiógyümölcs meg datolya is kapható bármikor. És ez így mindenkinek megfelel – noha egy kicsit unalmas. Borzongatóan izgalmas megvenni a tíz kiló lisztet, családi vésztartalékot halmozni fel a pincében, és egyszerre félni és remélni egy új, egészen más világot, ahol a cserkészerények számítanak, és nem a lájkok. Ezen az elvágyódáson nyugszik minden világvége-kultusz, az olaj elfogyásától az atomháborúig.

Mindenesetre ha így utazgatunk és kereskedünk keresztül-kasul a világban, akkor semmi csodálatos nincs abban, hogy egy Kínában felbukkanó vírus egy hónap alatt eljut a világ minden tájára. Ez az ára az infrastruktúrának, amely kiszolgál minket: nemcsak mi használjuk, hanem a rovarvilág és a kórokozók is.

Semmi, semmi újdonság nincs ebben eddig. Így kapták el az indiánok a vitorlás hajókon odaszállított himlőt és influenzát. Csak tovább tartott az utazás, de akkoriban türelmesebbek voltak az emberek, és a vírusok is.

Hogy újfajta vírusok alakulnak ki, az szintén természetes jelenség. Meglepő a tapogatózás és a bűnbakkeresés, mert ehhez nem kell denevért enni, elég hozzá a mutáció és szelekció isteni, sőt, Istent leváltó logikája.

A világ közös.

Közösek a vírusok és a klíma is, egyik sem illetődik meg attól, hogy ki van táblázva az államhatár. Az észak-koreainál jobban egyik sincs kitáblázva, aztán tessék. Jobb lesz tehát tudomásul venni, hogy lesz még ilyen, sőt még ilyenebb is. Ezt a millió szállal összefűzött, globalizált világot kell megvédeni, és megfizetni az árát emberéletben is. Nincs út visszafelé. Nincs alternatíva, soha nem lesznek már elszigetelt, fallal körülvett kiskert-országok, ahová nem teszi be a lábát a világ összes baja. Már csak azért sem, mert az olyanokban mérhetetlenül ócskább lenne az élet, és a falak a bentlakókat zárnák börtönbe, nem a külvilágot tartanák kint. Ahogy Észak-Koreában.

A közös világ ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a vírussal ne egyenként szálljunk szembe, hanem a világ összes eszével és erőforrásával. Kínai génkutatók, amerikai gyógyszerészek, európai vegyészek rakják össze tudományukat, és ha kitart a járvány, meg fogják találni az ellenszerét.

Amint megtalálták több mint tíz éve a H1N1-re is a gyógyszert. Az elmúlt évtized legnagyobb egészségügyi botránya volt. A Roche tonnaszám sózta rá a kormányokra a Tamiflut – köztük a magyarokra –, a WHO tisztviselői pedig rajta voltak a fizetési listáján, és pörgették a pánikot. Az a járvány aztán lelohadt, az oltóanyag megpimpósodott, a pénz elszállt. Mindenki vállvonogatva nyugtázta, örült, hogy mégse halunk meg mind, aztán annyiban maradt.

A vírus próbára teszi államainkat és intézményeinket. Biztosan járható út, hogy nagyvállalatok szabják meg életmentő gyógyszerek árát? Ki és hogyan ellenőrzi őket? Nem lenne-e képes az 450 milliós Európai Unió orvost és felszerelést küldeni a gócpontokba, segítve nemcsak a védekezést, de az összetartozást is? Egyáltalán mi a szart csinál az unió, miközben Olaszország kiköpi a tüdejét? Mi kellene ahhoz, hogy hatékonyabban reagálhassunk?

Megvárjuk-e, amíg a vírus felfogja a nemzet fogalmát, vagy alkalmazkodunk a világképéhez?

Valóban az a leghatékonyabb szervezőelv, hogy öt-, tíz- és húszmilliós országok vezetői próbálják követni a hírek és álhírek dömpingjétől remegő közhangulatot, és produkálni valami cselekvésszerűt? Van-e jobb ötletünk, mint egyenként rettegni a pincében? Bonyolult viták ezek, és félő, hogy a járvány gyorsabban múlik el, mint hogy rákényszerülnénk végigharcolni őket.

Aztán majd jön a következő, és lehet, hogy az nem egy tüdőgyuszi lesz.

A vírus egyszerű gépezet. Terjedni akar, és túlélni. Ha a fehérjéi nem felelnek meg a célnak, jön egy mutáció, és próbálkozik újabbakkal. Amelyik sikeres, az fennmarad, és hódít. Amelyik nem, az selejt, és kihal.

Van mit tanulni tőle.

A vírus milliárdnyi egyed halála árán éri el célját. Nincs ugyanis esze, csak végtelenül sokszor dobhat a kockával. Nekünk elvileg van. De ha nincs kedvünk használni, dobálhatunk vele versenyt.