Telt ház mellett tartotta meg Ungváry Krisztián történész Egy történelem – sok magyarázat. Interpretációk a magyar történelemről című előadás-sorozatának nyitóestéjét a CEU-n. Ungváry az előadását azzal kezdte, hogy megpróbálta laikusok számára is értelmezhetővé tenni a professzionális, tehát a XIX. századtól felfelé működő történetírás legalapvetőbb problémáit. Ezek közül az egyik első, hogy mennyire kell objektívnek lennie egy történeti munkának, ha a teljes objektivitás elérése lehetetlen. Itt Ungváry idézte is a modern történetírás atyjaként tisztelt Leopold von Rankét, aki szerint „a történetírásnak nem a múlt megítélése a feladata (…) hanem egyszerűen csak megmutatni, ahogy valójában történt.”

Persze ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, mégiscsak szükségünk van valamiféle narratívára, ami a politikai eseménytörténet, ám ezzel meg az a baj, hogy egy ponton túl képtelenek leszünk hozzá érdektelenül közelíteni, amivel viszont sérül az objektivitás. Ezt maga Ranke is elismerte indirekt módon, amikor arról írt, hogy írás közben legszívesebben önmagát is megszüntetné, azaz még ő maga sem volt képes teljességgel objektíven vizsgálni a múltat.

Mi a történeti tény?

Mindezeken túl olyan fogalmak bonyolultságát is fel kell tudni ismerni, amire az átlagember azt mondaná, hogy ennél pofonegyszerűbb dolog nem is nagyon létezhet; ilyen például a tény és az esemény közötti különbség, illetve hogy mitől válik történelmivé egy atomi tény? Az előbbire a választ az idő jelenti (az esemény a jelenben, a tény a múltban játszódik), míg az utóbbira a kontextus (azaz, ha pl. egy ember ül a széken, az egy atomi tény, viszont történetivé akkor válik, ha ez a narratíva szempontjából bármilyen formában is lényeges).

Túry Gergely

Fontos, hogy a történelem nem a mi történetünk, nem érdemes a történelmi tényeket jelenidőbe helyezni – erre Ungváry a „sokat vesztettünk Mohácsnál” példát hozta fel, majd hozzátette, hogy ő ugyan semmit nem vesztett Mohácsnál, hiszen nem volt ott, továbbá a korban sem élt, amikor ez a csata megtörtént. A múlt jelenidőbe helyezésével a múlt felelősségét is a nyakunkba vesszük, ami nem szerencsés, ugyanis mi nem a mohácsi csata elvesztéséért vagyunk felelősek, hanem a mohácsi csata emlékezetéért, ez adja ugyanis a nemzet kohézióját.

Ha mindezekkel megvagyunk, jöhet a perspektíva kérdése, egy történeti tényt ugyanis nagyon sokféle nézőpontból lehet vizsgálni. Ezt Ungváry egy hadtörténeti példával világította meg, miszerint teljesen mást lát egy csatából a tábornok, mint egy közlegény. John Keegan A csata arca című alapművében le is írja, hogy a waterlooi csatából a nagy füst miatt az egyszeri katonák jóformán alig láttak valamit – ez egyébként a korszak jellegzetessége volt – így a XIX. századi összecsapásokat elénk táró festmények jelenetgazdagsága az esetek túlnyomó többségében csak a vásznon annyira látványos. Ungváry, a szellemességéről közismert Wellington herceget is idézte a témában; a „waterlooi győző” úgy írta le a csatát, mint egy bált, amin az egyén a saját szemszögéből el tudja mondani, hogy mit csinált, kivel beszélt, kivel táncolt, ám ugyanezt már nem tudná maradéktalan pontossággal megtenni az estély valamennyi résztvevőjével.

Érdekes a történeti tényekkel kapcsolatban az is, hogy milyen nyelvi eszközökkel fogalmazzuk meg őket, hiszen a nyelv sem tud semleges közvetítőként funkcionálni, sőt akár még önálló szerepe is lehet a valóság feldolgozásában, illetve megszabhatja a gondolataink formáját is. Konkrét példaként Ungváry erre a patkánylázadás illetve a gengszterváltás kifejezéseket hozta fel, hiszen akik így beszélnek 1919-ről, vagy 1989-ről, azok rögtön meghatározzák, hogy a kérdéses történések mögött milyen tartalmakat látnak. De ugyanerre felhozhatnánk 1956-ot is, hiszen azzal, hogy valaki szabadságharcként, népfelkelésként, vagy ellenforradalomként beszél a korabeli eseménysorozatról, azzal nem magáról 1956-ról tudunk meg többet, hanem csupán a beszélő tisztázza a hozzá fűződő viszonyát.

Alekszandr Nyevszkij és a pozsonyi csata

Ungváry szerint az a fajta történetírás, illetve múltelbeszélés, amit az olyan autoriter államok képviselnek, mint amilyen a putyini Oroszország és amerre a Magyarságkutató Intézet és a Terror Háza munkássága következtében Magyarország is tendál, leginkább posztmodernnek nevezhető. Ennek alátámasztására a történész Vlagyimir Megyinszkij volt orosz kulturális miniszter és főtárgyaló doktori disszertációjának mottóját idézte, miszerint a történelmi munkák abszolút igazsági és megbízhatósági mércéjét a nemzeti érdek szempontjából történő történelmi mérlegelés teremti meg. Megyinszkij tehát azt állítja, az egyébként súlyos plágiumvádakkal terhelt dolgozatában, hogy ha a történeti munka megfelel az épp aktuális nemzeti érdekeknek (bármik is legyenek azok), akkor értékes, máskülönben nem.

Ungváry szerint ugyancsak a posztmodernitást erősítik a Magyarságkutató Intézet közleményei is, például amikor az objektivitás elérhetetlenségéből a pozsonyi csata kapcsán megállapították, hogy csak elméletek állnak szemben egymással, és majd az egyén eldönti, hogy neki melyik a kedvesebb, mindazonáltal mégis az a fontos, hogy egy győztes nemzet képét vetítsük az utódaink felé. Ungváry fel is teszi a kérdést, hogy miként nevezzük azt, ha valaki azt mondja, hogy a történetírás egyetlen feladata a nemzet szolgálata, ami minden más referenciapontot felülír? Ez Ungváry szerint egy fasisztoid értékelés, a történettudomány ugyanis alapvetően kontextusokból és összefüggésekből áll, és nem lehet olyan vonatkoztatási pontja, ami egy politikailag meghatározható csoport, vagy kör hatalmát biztosítja. Ez azért is problémás szerinte, mert ha így teszünk, azzal azt közvetítjük, hogy az értékeink csupán konstrukciók, önmagukban nem érnek semmit, és ugyanolyan könnyedén lecserélhetők, ahogyan a hatalom birtokosai is cserélődnek egy ország élén.

Tudatosan magyarázta félre a pozsonyi csatát a szélsőjobb - majd a Fidesz

A kormány Magyarságkutató Intézete Nyugat-ellenes harccá formálja a pozsonyi csatát, amely egyébként valóban a honfoglalás lezárása volt. A kormányzati narratívát az MKI-ban a jelek szerint nem szerencsés kritizálni.

Ebben az igyekvésben találkozik Ungváry megfigyelése alapján a Magyarságkutató Intézet pozsonyi csatája az oroszok, talán csak Sztálin által lekörözött legfontosabb történelmi alakjával, Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelemmel.

A pozsonyi csata ugyanis azért lényeges, mert bár alig tudunk róla valamit, de azt őseink a Nyugat ellen vívták, így tökéletesen meg lehet alapozni vele történetileg is a keleti nyitás politikai stratégiáját. Ugyanerre használják Putyinék a novgorodi fejedelmet is, aki a XIII. században a svédek és a német lovagrend ellen harcolt, miközben a térségben megjelenő Mongol Birodalomnak meg engedelmes adófizetőjévé vált. Nyevszkij kapcsán vált láthatóvá, hogy miként gondolkodik egy autoriter állam a központból sulykolt narratíva kizárólagosságáról. 2021-ben vita támadt Oroszországban arról, hogy a kommunista tömeggyilkos Jakov Szverdlov szobrát el kellene tüntetni és Nyevszkijét kellene a helyére állítani. Ehhez egy orosz történész, Szergej Csernyisov azt a kommentárt fűzte, hogy a bandita és a kollaboráns között kell választaniuk. Erre reagálva Alekszej Miller, a Szentpétervári Állami Egyetem professzora megjegyezte, hogy nem lenne gond, ha egy bűnüldözéssel foglalkozó állami szerv Csernyisovot behívatná egy tisztázó beszélgetésre, hiszen annak idején a KGB is sokakat óvott meg ehhez hasonló lépésekkel attól, hogy még nagyobb butaságokat csináljanak.

Az ideológiák jönnek-mennek, az orosz birodalmi tudat marad

Sokan nem értik az orosz állami emlékezetpolitikát, azt, hogy miért dédelget Vlagyimir Putyin birodalmi álmokat, pedig a kérdésekre egyszerű a válasz. Az is beszédes, hogy kik Putyin aktuális példaképei az orosz történelemből, és fontos, hogy mindennek köze van a keleti-nyugati szembenálláshoz is.

Hogyan rangsoroljunk a narratívák között?

Ungváry egy ponton feltette a kérdést, hogy miként mérhetjük meg egy narratíva jelentőségét, hiszen sok esetben a történetírásban is tetten érhető az értékek versenye. Érdemes például tisztában lenni azzal, hogy attól, hogy ezek az elbeszélések egymással versengenek, még nem egyenrangúak. Például, ha valaki Budapest ostromát csakis a német katonák szenvedésein keresztül mutatja be (ami egy jogos és fontos szempont, és kell is vele foglalkozni), az nem tudja hitelesen feltárni, hogy mi is történt ebben a fővárosban 1944-45-ben.

Ugyanígy lényeges a bizonyítás tudományosan validált minősége, tehát, hogy a kurrens tudományosság követelményeinek megfelelő-e a munka, ami a kezünkben van. Például, hogy az a narratíva, amit olvasunk, az hol próbálja elhelyezni magát a többi narratívához képest; illetve hogy reflektál-e azokra egyáltalán; vagy egy önmaga által teremtett szellemi gettóban kíván létezni az összehasonlítás leghalványabb igénye nélkül. Minden tudományos munkának elvileg úgy kellene kezdődnie, hogy a szerző nyújt egy historiográfiai áttekintést, azaz bemutatja, hogy a témában, amivel foglalkozik, kik, mit írtak korábban, és hozzájuk képest ő mire vállalkozik. Ennek hiányában nem nagyon tud létezni a tudomány.

Történelmietlen felvetés-e a mi lett volna, ha, és lehet-e bíró a történész?

Ungváry beszélt arról is, ami talán a leggyakrabban felmerül a történeti diskurzusok közepette, hogy a híres mi lett volna ha felvetés korántsem annyira történelmietlen megközelítés, mint azt sokan hiszik. Eleve egy történeti alaknak a tetteit, illetve a döntéseihez kapcsolódó felelősségét nem tudnánk értékelni, ha nem játszanánk végig fejben, hogy a meghozott döntése mellett még milyen alternatívák álltak a rendelkezésére, és azoknak a legnagyobb valószínűség szerint milyen következményei lehettek volna. Fontos, hogy ezeket is alá kell tudni támasztani forrásokkal.

A felvetéssel ugyanakkor azért kell óvatosan bánni, mert minél messzebb merészkedik az ember vele, annál jobban szaporodnak azok az ismeretlen tényezők, amiket már nem lesz képes igazolni forrásokkal, hiszen végső soron egy meg nem történt idősíkon barangol a történész. Egy, talán két fiktív lépésre még lehet előre látni, hiszen ezt a játékot az adott kor szereplői is lejátszották és voltak forgatókönyveik a végül be nem következett eshetőségekre is, de tovább merészkedni nem érdemes.

Talán a legérdekesebb kérdése az előadásnak, hogy meg tud-e jelenni bíróként a történész? Ungváry ezt azzal vezette fel, hogy bemutatta a történészi és a bírói munka hasonlóságait és különbségeit. A bíró csakúgy, mint a történész minden rendelkezésére álló érvet megvizsgál, bizonyítékokat gyűjt, és meghallgatja az érdekelt feleket. A bírói és a történészi ítéletalkotás közötti legnagyobb különbség azonban az, hogy míg a bíró ítélete vagylagos (a vádlott lehet bűnös, vagy ártatlan), addig a történészé nem az (például tehet olyan megállapításokat, hogy X a legnagyobb valószínűséggel ezt, vagy azt tette, ilyen alapon viszont egy bíró nem hozhat ítéletet).

A történész tehát ítélkezik, méghozzá morális alapon, ráadásul ezt azért is teszi, mert ezzel vonja be olvasóit a múltról folytatott diskurzusba, hiszen ha nem lehetne morális állásfoglalásra jutni a múlttal kapcsolatban, igen keveseket érdekelne a történettudomány.

Túry Gergely

Végezetül a történész arra is rámutatott, hogy a történetíró személye sem lényegtelen komponens a megalkotott narratíva szempontjából, ezt Ungváry Berend T. Iván, Hollander Pál és Szabad György példáin keresztül mutatta be. Berend, Hollander és Szabad ugyanis mindhárman azonos társadalmi hátterű, zsidó származású, a holokausztot túlélő történészek voltak, akik egymástól szögesen eltérő, különböző meggyőződésből közelítettek a múlthoz, és egymástól nagyon eltérő szellemiségű munkákat is írtak. Ezzel kapcsolatban idézte Ungváry Edward Hallett Carr brit történész megállapítását, miszerint „a történelem tanulmányozása előtt a történészt kell tanulmányozni”.

Az előadássorozat következő része február 14-én, 17:30-tól tekinthető meg, témája pedig az 1867-es kiegyezés és értelmezései lesz.