Megnéztük, mi került 80 milliárdba a Nemzeti Bank felújításán, és milyen jóvátehetetlen hibákat vétettek - fotók
Bejutottunk a Magyar Nemzeti Bank még csak részben átadott, felújított székházába. Remek munkát végeztek a műemlékesek, de találtunk pár durva hibát is.
Rossz hangulatban érkeztünk a Magyar Nemzeti Bank (MNB) felújított épületébe, hogy megnézzük a 80 milliárd forintból megújult tereket. Nem azért, mintha nem rajonganánk Alpár Ignác épületéért, és ne volna izgalmas belépni, olvasóinknak bemutatni az egyik legszigorúbban őrzött hivatali épületet. Azért volt rossz kedvünk, mert erősen megkérdőjelezhető, hogy épp erre a műemlékre kellett-e elkölteni ezt a hatalmas összeget. Főleg úgy, hogy közben Lázár János kiárusítja a szintén javarészt műemlék és az ország szinte összes lakója által használt pályaudvarokat, miután Orbán Viktor kijelentette, hogy ezek felújítására „soha nem lesz pénze az államnak”. Vagy miközben a miniszter ingyen dobálná az oligarchák után a felújított kastélyokat, amelyekre negyedannyi pénzt elköltöttek, mint a csak a kiváltságosok által látogatható jegybankra. De még az Operaház szintén nem spórolós rekonstrukciója is kijött 55 milliárdból.
Bizonyára nem lehet köze a magas számlának ahhoz, hogy a felújítást a jegybankelnök fia, Matolcsy Ádám barátjának cége végezte. Somlai Bálint Raw Development Kft.-je egyébként épp az MNB és a jegybank-közeli cégek, alapítványok megbízásaiból lett nagypályás. A másik frusztráló tényező pedig az volt, hogy a kiemelt műemlék teljes tetőzetét elbontották, és a helyére két emeletnyi üvegkalitkát építettek, ami az utcaszíntől is látszik, megváltoztatva az épület arányait. Gondoltuk, a bejáráson legalább kiderül, miért volt erre szükség?
Az épület a magyar műemlékállomány zöméhez képest szerencsés helyzetben van, hiszen funkciója nem változott soha, így nem is kellett nagyobb átalakításokat végezni rajta. Az Osztrák-Magyar Bank budapesti fiókintézeteinek székházaként épült 1902 és 1905 között, ez volt a Monarchia közös jegybankja. Aztán 1924-ben itt kezdte meg működését az önálló magyar jegybank.
A második világháború viszonylag megkímélte az épületet, nem így a békekorszak átépítései. Az eredeti nyílászárókból csupán 11 darab maradt meg, a savmart üvegeket sima ablaküvegre cserélték, ahogy számos Róth Miksa ólomüvegablak is elpusztult, vagy „elkallódott” az évtizedek során. Utólag beépített födémmel kettéosztották az első szint egy részét, amely így elvesztette nagyvonalú belmagasságát, a harmadik emeleti nyitott loggiákat pedig egyszerűen befalazták. A projekten dolgozó építészek remekül orvosolták ezeket a felújítás során, az eredményt Mezős Tamás a ház jelenlegi generáltervezője mutatta be, aki a TIBA Stúdiótól vette át a tervezést.
A teljes nyílászárócsere során a megmaradt néhány eredeti mintájára le tudták gyártatni az összes ajtót, ablakot. Az ajtók savmart üvegeivel nem volt ilyen szerencséjük, mert ezekből csak egy ablakszem maradt épen. Így aztán analógiák alapján születtek meg az új minták. A főlépcsőház középpontjában lévő elpusztult Róth Miksa ablakról viszont maradtak dokumentumok, így azt sikerült eredeti formájában újraalkotni.
A felújított épület legszebb pontja ezentúl kétségtelenül a belső udvar lesz. Bár a tervező harcolt ellene, de Matolcsyék ragaszkodtak hozzá, hogy üvegtetővel le legyen fedve az egykor nyitott udvar. Akárhogy is, szépen sikerült a megoldás, a délelőtti napfényben a vajszínű falak úgy ragyognak, mintha valami mesebeli kastélyban lennénk.
A kellemes érzést fokozza, hogy egy emelvényen apró belső kert, és padok is helyet kaptak, ami a főlépcsőházból egy üveghídon keresztül közelíthető meg. Ehhez a lépcsőház hatalmas ólomüvegablakát ajtóvá alakították. Az újonnan beépített, illetve módosított elemek, bár modernek, remekül illeszkednek a történelmi épülethez.
Csak az a kérdés, hogy a valóban pazar, fűtött belső udvar sok százmilliós plusz költsége arányban van-e azzal a haszonnal, hogy néhány hivatalnok majd ücsöröghet itt egy szál pólóban akkor is, mikor kint esik?
Hiszen nem jött létre egy többfunkciós aula, nem lehetett kinyitni az épületet sem az udvar felé.
Az udvart körülzáró épületszárnyak mindegyike más-más architektúrájú, hiszen különböző funkciókat rejt. A legdíszesebb a falsíkból kiugró díszlépcsőház, illetve az elnöki, alelnöki szárny, szerényebb az irodaszárny, a legmeglepőbb a negyedik oldal, ahol sok méter magas, kváderkövekkel kirakott ablaktalan tömeg vonja magára a figyelmet. Ez volt a trezor. Pontosabban ma is az.
Mezős szerint azzal az ötlettel nyerte el Alpár Ignác a megbízást, hogy a kor szokásával ellentétben nem a föld alá helyezte a páncéltermet, súlyos logisztikai kihívás elé állítva a bankot, hanem a járószintre. Egy ma már befalazott oldalkapun fordulhattak be az arannyal, készpénzzel, részvényekkel megrakott ládákat szálló társszekerek, amelyekből épp egy tucat fért el udvaron biztonságban. Onnan kényelmesen bepakolhatták az értékeket a trezorba, egy ma már szintén nem létező kapun át.
Az ország aranykészletét ma már nem ebben a trezorban őrzik, és készpénzért sem lenne érdemes ide betörni, mivel csak szervereket találnánk itt – igaz, ezeken tartják nyilván elektronikus formátumban például a devizatartalékot. Szóval, értékes holmi van a trezorban ma is, ezért ide nem léphettünk be.
A monetáris tanács termébe viszont igen, amelynek textiltapétáját úgy sikerült rekonstruálni, hogy megtalálták annak egykori számláját. Az azt kiállító milánói textilmanufaktúrában aztán leemelték a polcról a száz évvel ezelőtti mintakönyvet. Aztán már csak újra le kellett gyártatni a tapétát, ami nem olcsó mulatság, de ennél a felújításnál láthatóan nem nagyon számított a pénz.
Örömteli, hogy egy műemlék ilyen apró részletekig visszanyeri eredeti szépségét, így történt ez a budai Várban, a Szent István teremben is, ahol még a függönyzsinórok, és az ablakkilincsek is úgy néznek ki, mint egykor. Mégsem tudunk attól szabadulni attól a kérdéstől, hogy mi a társadalmi megtérülése azoknak a milliárdoknak, aminek az eredményét aztán csak néhányan élvezhetik.
Bosszantóak a kisebb következetlenségek is. Kibontották az első emeleten a későbbi osztófödémet, de a megrendelő kérésére nem állították helyre az egyterű irodákat, hanem apró ketrecekre szabdalták fel ismét a teret. Kibontották a korábban befalazott felső loggiát, ám tűzvédelmi okokból be kellett üvegezni, ami meglehetősen furán hat.
Ügyes építészeti megoldás, hogy a belső udvarban, a pinceszinten létrehoztak egy 300 fős előadótermet, ami a kiemelkedő tetőzete miatt kap természetes fényt is, ezen alakították ki a kellemes udvari pihenőt, amiről fentebb írtunk. Azonban itt is kérdéses az ár-érték arány. Ugyanis nem egy létező pince hasznosítását oldották meg, hanem át kellett törni az épület alaplemezét, és újonnan kialakítani ezt a félszuterén teret.
Pedig a hatalmas házban, amire még emelet is került, bizonyára lehetett volna helyet találni egy konferenciateremnek. Ráadásul egy ilyen, biztonsági okokból meglehetősen zárt intézmény valószínűleg nem fogja folyamatosan hasznosítani a termet. Ám a fekete leves még hátravan, ez pedig az emeleti üvegketrec. Mezős Tamás széttárja a karját, amikor erről kérdezzük,
“Az MNB által kiválasztott koncepció és az ez alapján készült terveket a TIBA Stúdió Király Zoltán építész irányításával készítette. A részvételem az építésben a szerkezetkész állapottól indult.” – mondta Mezős Tamás, és nem érvelt ennek hasznossága, vagy szépsége mellett.
Nem is nagyon lehet. A kétszintes emeletráépítésben alacsony belmagasságú, kisszerű terek fogadnak: van itt kávézó, ki tudja hányadik a házban, és társalgó, ami olyan, mint egy közepes építészeti színvonalú hotel éttermének az előtere.
Nem valószínű, hogy a jegybanki alapműködéshez elengedhetetlen ez az egész, ahogy tárgyaló is van pár az épületben, valamint a gépészetet is el lehetett volna helyzeni a harmadik szinten, ami korábban a jegybanki vezetők lakásait fogadta be, mára pedig irodák kaptak itt helyet.
Szükség tehát nem volt rá, ám egy szint bőven elfért volna úgy, hogy a magas attika takarásban lentről nem is lett volna sejthető, hogy hozzányúltak a történelmi épülethez. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy miért kapott az emeletráépítés feltűnő, és csúnya, a falsíkból kiugró fém tetőzetet? Ha már ilyen erőteljesen hozzányúlnak egy műemlékhez, legalább legyen elegáns az eredmény!
Igaz tehát a pletyka: csak arra volt jó, hogy elcsúfították Alpár Ignác remekét, hogy Matolcsy György jegybankelnök innen gyönyörködhessen a valóban páratlan városi kilátásban. Itt akarta vendégül látni az európai jegybankelnököket az MNB századik évfordulójára, milyen kár, hogy addigra nem készült el!
És az is, hogy nem sokáig gyönyörködhet az elnök a művében. Bátonyi Péter – a nyilvános kritikája miatt kirúgott műemlékes kormány-főtanácsadó – szerint ők jelezték, hogy sem a műemléki és helyi építészeti szabályok szerint nem lehet elbontani az épület tetőzetét, amire azt a választ kapták, hogy „a tervvel jártak Orbán Viktor miniszterelnöknél, akinek tetszett, és rá is bólintott annak kivitelezésére.”
Ebben legalább egyetértett Matolcsy és Orbán.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
