„Nem jó, ha lopsz, de ha lopsz, akkor is végezd el a kibaszott feladatod!” – a Magyarországon áttekerő szerb diáktüntetőkkel tartottunk mi is
Elkísértük Győrig a Strasbourgba tartó szerb diáktüntetőket, akiket még a vonat is köszöntött, akikről már most film forog, és akik azt mondják, az ideológiai vitákra még ráérünk, előbb el kellene érni egy politikai minimumot.
Úgy keltem, hogy lesz hely a kocsiban, a tizenöt éves mountain bike-om meg amúgy sem bírta volna a túrát, így nem vittem magammal. Reggel fél kilenc körül érkeztem meg a MOME Zugligeti kampuszára, hogy részt vegyek a Strasbourgba tartó szerb biciklisták következő, 138 kilométeres etapján. Péntek esti cikkünkben arról írtunk, hogy az újvidéki egyetemisták a MOME-n töltik majd az éjszakát, de utóbb kiderült, hogy a diákok támogató magánszemélyek, főképp a magyarországi szerb diaszpóra tagjainak hajlékaiban kaptak szállást. Mindezzel a MOME-n szembesültem, ahol csak néhány álmos szabadságharcos lézengett még, valamint régi cimborám, K., a hazai demokratikus Összegyetemi Összefogás képviselője. Ez a szövetség néhány nappal korábban személyi ellentétekből kifolyólag felbomlott, így K. szólóban érkezett azzal a feltett szándékkal, hogy egy személyben szolidarít a szerb tüntetőkkel. Rajtam és fotós kollégámon kívül ő volt a csapatban az egyetlen magyar.
Lassan-lassan szállingózni kezdtek az álmosan pislogó szerbek is, hiszen a kerékpáros menet végül is innen indult. Az indulást 9-re tervezték, ami olyannyira nem valósult meg, amennyire csak egy terv képes nem megvalósulni. Az aulában várakozva megismerkedtem egy középkorú férfival, aki elmondta, hogy ő Magyarországon élő szerb és azért van itt, hogy saját szerzeményű lelkesítő szövegét felolvassa a biciklistáknak. A gondolatot tett követte és a teret hamarosan betöltötte zengő baritonja, szavainak mélységét pedig – nyelvtudás híján – inkább éreztem, mint sem értettem. Nagyjából tízen hallgattuk meg, tapsot is kapott.
Ezután kissé felpörögtek az események. Fotós kollégámmal sikerült helyet találnunk az egyik kísérő Volkswagen hátsó ülésén, melyet a tősgyökeres újvidéki Dragan vezetett, aki bár nem egyetemista, lelkes civil, és azt szeretné, hogy a most tizenéves lánya ne egy korrupt Szerbiában nőjön fel. Mellette a szintén újvidéki mechatronika hallgató Mihail ült, aki tegnapi térdsérülése miatt időleges pihenőre kényszerült.
Végül 11-kor sikerült elindulnunk, és amint kikanyarodtunk a budai hegyeken át vezető útra, azonnal meg is kérdeztem Mihailt, hogy ez most akkor egy ilyen baloldali tüntetés-e, vagy hogy is van ez. Mihail szerint távol vagyunk még attól, hogy ideológiai kérdésekről értekezzünk. A meggyőződések majd azután jöhetnek, hogy Szerbia elér egy bizonyos „politikai minimumot”, vagyis először ki kell alakítani egy olyan nem, vagy legalább kevésbé korrupt rendszert, amiben egyáltalán el lehet kezdeni politizálni. Erre már Dragan is rákontrázott. Ő úgy látja, hogy akkor van baj, ha a politikusok nem végzik rendesen a munkájukat. „Nem jó, ha lopsz, de ha lopsz is, akkor is végezd el a kibaszott feladatod!” – mondta.
Közben beértük az első biciklistát. Már a hátáról felismertem K.-t, az Összegyetemi Összefogás fáradhatatlan lovagját, amint rozzant országútiján teper felfelé a hidegkúti emelkedőn. Részvétteljes pillantást vetettem rá, amint lehagytuk. „Pumpaj!” – sugároztam felé némán a szerb testvérek jelszavát és közben arra gondoltam, hogy a szolidaritás elsősorban érzelem és csak másodsorban cselekedet. Nem telt bele sok idő, és egy másik, narancssárga láthatósági mellényes úriember mellé értünk, ekkor Mihail lehúzta a Volkswagen elektromos ablakát és kidugta rajta a fejét.
„Ájde-Ájde! Guraj-Guraj!” – üvöltötte a szerencsétlen fickó bal fülébe, aki ettől persze gyorsabban tekert, de hegymenetben így sem tudott lenyomni bennünket. Mihail hamarosan elmagyarázta azt is, miért visel valaki sárga és miért narancssárga mellényt. Nyolcvan biciklista gardírozása nem könnyű feladat, ezért a szervezők koordinátorokat jelölnek ki, akik walkie-talkie-k segítségével tartják a kapcsolatot egymással és narancssárga megkülönböztető mellényt hordanak. Ez a rendszer azért is jó, mert időnként logisztikai okokból 14-es kiscsoportokba kell felosztani a menetet. Ilyenkor minden csoportra két-két koordinátor jut, akik a saját csoportjuk elején, illetve végén haladnak. Megtudtam azt is, hogy a Tura do Strazbura résztvevői nem mezei bringások, hanem képzett túrázók, akik Újvidék környékén már teljesítettek egy 150 kilométeres tesztszakaszt, mielőtt nekivágtak a valódi kihívásnak.
Az egyik kanyarban videókamerákkal rohangáló fiatal srácok ugrottak ki egy furgonból, majd kis idő múltán visszamásztak. Mihail elmesélte, hogy ők a Belgrádi Egyetem Színházművészeti Karának hallgatói, akik dokumentumfilmet készítenek a menetről. Ezzel párhuzamosan egy narratív naplót is vezetnek, amely abból áll, hogy egy-egy nap végén interjút készítenek a biciklistákkal. Ezt később megvágják és publikálni is fogják.
Délután egykor, miután a Pilisvörösvárról érkező S76-os személyvonat is biztosított bennünket a támogatásáról némi dudálással, megérkeztünk első pihenőnkhöz, a dorogi benzinkúthoz. A legénység remek hangulatban látott neki a depóskocsi platóján tálalt szendvicseknek, mi pedig fotós kollégámmal egy-egy ezerforintos „XXL” Hot-doggal enyhítettük éhségünket. Hamarosan befutott K. is, aki elmesélte, hogy az egyik kísérő jármű véletlenül elütötte, de szerencsére csak kicsit. A fennmaradó szakaszt inkább szerb rappet hallgatva és dohányozva tette meg egy BMW hátsó ülésén, most viszont végre rendesen nekilát a tekerésnek.
Kábé fél óra végtagnyújtóztatás után továbbindultunk Nyergesújfalu irányába és jobb oldalunkon hamarosan feltűnt a zavaros, bölcs és nagy Duna. Dragan közben képbe hozott a szerbiai történésekkel kapcsolatban. Február eleje óta kéthetente zajlanak nagyobb megmozdulások különböző egyetemvárosokban. Az első volt a február 1-i újvidéki, ezt követte 15-én egy másik Kragujevacban, majd március 1-én Niš-ben és végül a híres március 15-i belgrádi tüntetés. Mesélt az „ellentüntetőkről” is, akik a parlament épülete előtt egy parkban táboroznak azt hangoztatva, hogy „tanulni akarnak” a blokád alá vont egyetemen, de teljesen nyilvánvalóan a kormány bérelte fel őket azért, hogy a valódi tüntetőket lejárassák. Mihail közben eltűnt valahová, de Dragan olyan nyugodtan vezetett, hogy végül nem kérdeztem meg tőle, mi lett vele. Azért csak nem felejtettük ott Dorogon!
A bicajosok nyomában laza 20-25-ös tempóban kullogva két óra alatt tettük meg a következő harmincöt kilométert Dunaalmásig. Itt egy lángosos bódé mellett álltunk meg, szólt a muzsika és a szerbek ropták is rá a maguk módján. A repertoárt főleg délszláv rockzene alkotta, ami jól felmelegítette belülről a bringásokat, hiszen – bár a hétvégi hidegfront már eltűnőben volt – igen erősen fújt a szél. Még én is ugráltam kicsit, mert a Volkswagen légkondija pár óra alatt elszoktatott a természetes időjárástól, meg aztán mozogni is kell, ha az ember ilyen hosszú időt tölt el ülőpozícióban. K. az utolsó csapattal érkezett nagyon lelkesen, annyira kedve kerekedett a biciklizéshez, hogy a pihenő alatt rá sem gyújtott. Mi pedig fotós kollégámmal, Martinnal tettünk egy rövid kört a festői dunaalmási vízparton, hátha szembejön velünk valami érdekes.
Szembe is jött. Találtunk például egy rendkívül büdös csermelyt, aminek a medrét valamilyen nem egészen természetes anyag festette kékes fehérre (vagy lehet, hogy pont ez volt benne a természetes), egy falatnyi stéget és egy romos vasútállomást is. Utóbbi falára a helyi szerelmespárok letaglózó őszinteséggel karcolták fel kapcsolatuk fontosabb állomásait. Ezután visszabandukoltunk a táborhoz, ahol néhányan gyümölcsöt majszoltak, mások pedig körtáncot jártak a Makarénára. Mi egy magyar biciklistával elegyedtünk szóba, akiről hamarosan kiderült, hogy környékbeli újságíró, történetesen a felvidéki Új Szó riportere. Mivel évekig élt Szabadkán, elég jól tudott szerbül is. Úgy döntött, ha már úgyis erre jön a konvoj, átkompozik Magyarországra és Dunaalmástól Győrig csatlakozik hozzájuk. Elhümmögtünk a hazai politikai viszonyokról és hogy miből lesz a demokrácia meg a cserebogár, de letelt a pihenőidő, nekünk pedig el kellett foglalnunk őrhelyünket a Vokswagenben.
A következő bő kétórás szakasz érdektelen volt. Mihail időközben megkerült és elmondta, hogy az előző szakaszra kapott egy kölcsönbringát, amit most vissza kellett adnia, majd elszunyókált a jobb egyben. Fotós kollégámnak is le-lecsukódott a szeme, én pedig igyekeztem minél többet megörökíteni a nem túl kies Komárom-Esztergom vármegyei tájból. Itt-ott egy panelsor, némi folyó, egy elhagyott almásfüzitői ipari park büszkén magasodó romjai, a szeptemberi árvízből ottfelejtett homokzsákok és végtelen rónák. Elhaladtunk a komáromi Hősök tere mellett, ahol némileg más hangulat fogadott, mint péntek délután a budapestin. Ridegen tartott gyep, öt bokor és egy szobor a városvédő szőnyi hősök emlékére. Ezen kívül elhaladtunk néhány autókozmetika, pár ABC és fodrászat mellett, míg nem az egyik buszmegállóban ismerős arcot fedeztem fel: K. állt ott egyedül biciklijével és arcán bizakodó mosollyal tekintett előre valahová a fényes jövőbe. Komáromot elhagyva további araszolás következett a pusztában, és lassan én is egyfajta zen-állapotba kerültem, amikor minden mindegy, csak légkondi legyen meg térerő.
Meditációmból fél hétkor szakított ki az utolsó pihenő Gönyűn. Sohasem jártam még itt, de mindenképpen vissza akarok menni, mert most csak egy büfét láttam belőle. Körülbelül tíz percet maradtunk, amíg a szerbek sebtiben mandarinoztak egyet. K.-t a parkolóban találtam, ahol néhány szerb épp a Csepeljén ügyködött. Megpróbálták beállítani rajta a féket úgy, hogy az első kerékben még a budai balesetkor keletkezett nyolcas ne érjen hozzá a fékpofákhoz. Nem volt időm kivárni, sikerrel járnak-e, mert a csapat első része, és velük együtt Dragan járgánya már készen állt az indulásra. A kocsiból még felhívtam az Összegyetemi Összefogás nagykövetét megérdeklődni, hogyan alakult a szerelés. Azt felelte, hogy végül inkább mégis visszaült a BMW-be és épp káromkodni tanítja a szerb srácokat.
Innen már viszonylag hamar, este nyolc körül elértük Győrt, közben néhány szlovákiai szerb is elhajtott mellettünk, a lehúzott ablakból a három ujjas jelet mutatva. Ez az első három ujj (hüvelyk, mutató és középső) egyidejű feltartása, melynek eredetéről megoszlanak a vélemények, az azonban biztos, hogy a szerbek nemzetük felett érzett büszkeségüket és összetartozásukat fejezik ki vele. Győrött a Dunakapu téren a kerékpáros brigádot helyi szerbek várták minden földi jóval. Néhány bicajost kifejezetten lenyűgözött Pál Zoltán PULZUS című modern köztéri szobra, amit körbe lehetett forgatni, én azonban kezdtem úgy érezni, hogy a munkám véget ért. Martinnal és K.-val, aki egy kis tévelygés után végül szintén bekerekezett a Dunakapu térre, úgy döntöttünk, még beülünk valahová, mielőtt búcsút intünk, hiszen a magyar egyetemisták képviselője azt tervezte, hogy másnap elkíséri a csapatot a szlovák határig. Elköszöntünk Dragantól, Mihailtól és a felvidéki kollégától, majd az autóklíma hiányától rideg estében dideregve nekivágtunk Győr történelmi óvárosának.
Utólag belegondolva megtanulhattam volna néhány szót szerbül, ha már együtt utaztam velük egy egész napot. Egyet azért mégis megtanultam Dragantól, amikor a győri dugóban kavarogva elmélyedtünk a szerb nemzetkarakterológiában. Az inat szó jelentését Dragan úgy magyarázta, hogy ez van akkor, amikor az embernek azt mondják, hogy ne csináljon valamit, de ő minden racionális indoklás ellenére csak azért is megteszi. Jóval később, már egy óvárosi kiskocsmában sörözve M. és K. társaságában fejtettük meg, mit is jelent magyarul az inat. Azt jelenti: dac.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
