A magyar gazdaságpolitika erőteljes hitelvesztéssel kénytelen szembesülni. Ez már akkor is szembeszökő volt, amikor az euró bevezetésének tervére a piac árfolyameséssel (!) reagált. A befektetők véleményét megjelenítő fórumokon hónapok óta az „utolsó esélyt” emlegetik. Ehhez képest az Országgyűlés olyan államháztartási tervet fogadott el 2004-re, ahol a tervezett hiány összegében és arányában is több az idei évre tervezettnél (értelemszerűen tervezetet tervezettel, illetve csak egy módszertanon belüli számokat szabad egybevetni).

Ennek hatására, továbbá a privatizáció helyben járása miatt eladási hullám indult meg a pesti tőzsdén, és az árfolyam is erőteljesen gyengült. Bár az a morbid tény, hogy a középárfolyam hosszú idő óta a sáv felső szélével volt azonos, akár 25 százalékos árfolyamgyengülés mellett sem kötelezte volna az MNB-t a beavatkozásra, az azonban valutaválsággal lett volna egyenértékű, ha megvárják, mi történik, ha a forint tényleg eléri az alsó sávot; vagy ha a 9 milliárd eurónyi állampapír birtokosai közül a hosszú távú papírokat tartók is beszállnak az eladásba.

Egy olyan kis nyitott gazdaságban, ahol az export és az import együtt a hazai termék 130 százalékát is meghaladja, továbbá ahol a lakosság nettó negatív megtakarító, nem lehet az árfolyam gyengülését oly nagyvonalúan szemlélni, mint például az Egyesült Államokban. Különösen akkor nem, ha a kormány és a jegybank együttesen és nyilvánosan elkötelezte magát az euró 2008. évi bevezetése mellett. De belgazdasági szereplők millióit érintené - a külföldre utazóktól a benzinfelhasználókig - az, ha a forint árfolyama szeszélyesen ingadozhatna. A kiszámíthatóságnak ára van, néha magas ára.

Abból a tényből, hogy a forint ellen egy éven belül harmadszor indult támadás, könnyen belátható, mily sürgőssé vált mindnyájunk számára az euró bevezetése, hiszen az árfolyamkockázat véglegesen csak akkor fog megszűnni.