Ha gyorsan akarsz állást, és elég képzett és elég tapasztalt vagy, minden esélyed megvan rá, hogy a növekvő gazdaság idején megszerezd az új pozíciót. De a sietséggel a boldogságra sokkal kevesebb esélyed marad, mintha jó előre megterveznéd, hogy merre irányítod a pályádat.
Jó tudni, hogy egy régi alkalmazottat tízszer kevesebbe kerülmegtartani , mint egy újat betanítani. Így a munkaadók nem szívesen válnak meg bevált szakembereiktől. Sőt még akkor is óvatosan járnak el, ha nem tökéletesen elégedettek egy-egy munkatársuk teljesítményével. Érdemes tehát megbecsülni az éppen meglévő állást, s felesleges ugrálni, mert akárcsak a régihez hasonlót is találni nem túl könnyű.
Azt is jó tudni, hogy Magyarország tele van olyan, hosszú ideje állás nélkül lévő szakemberekkel, akik gyorsan felkapaszkodtak az uborkafára, s egy adott pillanatban, erejük teljében elhagyták a kényelmes ágatr, amire pedig már egészen jól felvackoltak, azt hívén, hogy könnyen magasabbra juthatnak. Némelyek ezek közül a karriertanácsadók és fejvadászok vállán zokogva (és ezt tessék szó szerint érteni) könyörögnek sítségért, útmutatásért és új fizető pozícióért.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne ripsz-ropsz álláshoz jutni, de a gyorsaság ritkán eredményez optimális megoldást, s gyakran egy ilyen váltás a lefelé vezető út kezdete. Aki gyorsan akarja az állást, általában kényszerhelyzetben van, vagy abba kormányozza magát. És ezt ki is használják. Kisebb juttatásokat ajánlanak neki, vagy többet dolgoztatják, kevesebb önállóságot adnak neki, vagy tüzetesebben ellenőrzik annál, mint amit megfelelőnek érezne. Ez a későbbi konfliktusokat már magában rejti, aminek újabb állásváltoztatás lehet az eredménye. Ez az ugrálás egy idő múlva már jelentősen erodálhatja a munkavállaló megbízhatóságát, ami pedig egyértelműen hátrányt jelent az elhelyezkedésnél.
A cikkcakkos pályavonal egy idő multával már nem csak a munkaadókban ébreszt kétségeket, hanem magában a munkavállalóban is. Kénytelen ugyanis azt tapasztalni, hogy egyre nehezebben talál magának munkát, ami miatt egy idő után hajlamos lesz leértékelni saját magát. Úgy véli, hogy már nem ér annyit, mint akik egy vagy pár munkahelyen szereztek mélyreható szakmai tapasztalatokat. Ezért elfogadna olyan feladatokat is, amelyeket nála kevésbé képzett emberek szoktak ellátni. Ezeket a jelentkezéseket azonban a munkaadók többnyire elutasítják, mert attól tartanak, hogy azok az emberek, akik túlképzettek az adott pozícióhoz, abban nem fogják jól érezni magukat, s továbbállnak. Annak, aki ezt már sokszor megtette, még rosszabb a helyzete.
De még ennél is mélyebbre lehet kerülni. Ha az ember elmúlt negyven, sőt ötven éves, s a megbízhatóságán esett sebeket már nem képes eltakarni, könnyen egyedül találhatja magát. Azt érezheti, hogy körülötte hatalmas sebességgel pörög a világ, de mintha egy üvegburával lezártak volna minden lehetőséget előle, hogy belépjen e forgatagba. Ilyenkor aztán már nehéz kapaszkodót találni. Pedig kezdetben csak gyorsan egyre jobb állásokat szeretett volna.
Így aztán annak, aki viszonylag rövid idő alatt jelentős karriert szeretne építeni, sokkal inkább tanácsos a kapcsolati szélesítésével foglalkozni, az előrelépéshez szükséges tapasztalatok és ismeretek beszerzésével foglalkozni, semmint rávetni magát a legközelebbi csinos állásra, hátha az bejön alapon.
