Köllő János: „A szakmunkás negyven évre készül”

HVG: Hetente 1500-2000 állás szűnik meg a világválság kezdete óta Magyarországon, összességében most, január közepén úgy 20 ezer körül járhatunk. Meddig nőhet a munkanélküliek, illetve az inaktívak amúgy is kirívóan magas aránya?

K. J.: Ahogyan senki, én sem tudom, milyen gazdasági, foglalkoztatási következményei lesznek a világméretű krízisnek. Az állásvesztés üteme nálunk egyelőre nem kirívóan nagy, de nem biztos, hogy ez így is marad. Annyit már látni, hogy a tömeges elbocsátások nem a munkaerő-piaci válságövezetekben, hanem a centrumokban történnek, és alapvetően nem képzetlen embereket érintenek, hanem olyanokat, akiknek multinacionális vállalatoknál volt „biztos állásuk”. Ha jön a konjunktúra, ők átképzési programok, álláskeresési tanfolyamok nélkül is munkát találnak.

HVG: Csak nem azt akarja mondani, hogy nincs szükségük állami segítségre?

K. J.: De van, csak nem olyanra, amilyen a válságtérségekben élő, iskolázatlan munkanélkülieknek kellene. A most elbocsátottak közül sokan nem fognak 9 hónap alatt munkát találni, ezért ki kéne tolni a munkanélkülisegély-jogosultság időtartamát. Hasonló helyzetben ezt még a szociális érzékenységéről nem éppen híres Egyesült Államokban is megteszik.

HVG: Máskülönben marad nekik a szociális támogatás.

K. J.: Azt nemigen kapnak majd, mert a rendszeres szociális segély jövedelemhatárhoz kötött, elég, ha a házastárs dolgozik, hogy a segély már ne járjon. A segély ráadásul közmunka-kötelezettséggel jár, és nem biztos, hogy szakképzett autógyári munkások hajlandók lesznek sárga mellényben patakmedret tisztítani.

Köllő János © Horváth Szabolcs

HVG: Vannak, akik munkanélküli-segély helyett inkább a bajba jutott cégeket támogatnák.

K. J.: Amelyek elveszítették megrendeléseiket? Ezen a támogatás nem tud segíteni. Arra pedig nincs pénz, hogy a költségvetés tömegesen lélegeztetőgépen tartson rosszul működő üzemeket.

HVG: Idén 3,6 százalékkal emelkedik a minimálbér, amiről ön évek óta hangoztatja, hogy az átlagos bérhez képest túlságosan magas. Miért szorgalmazza a szerény jövedelműek keresetének megkurtítását?

K. J.: Az ország hosszú távú problémája az alacsony foglalkoztatás, amely még akkor sem javult számottevően, amikor növekedett a gazdaság. Leginkább azért nem, mert az iskolázatlan népességet nem sikerül bevinni a munkaerőpiacra. Ez részben a magas minimálbér számlájára írható.

HVG: Amikor a minimálbért nyolc éve a duplájára emelték, nem csökkent a foglalkoztatás.

K. J.: Tévedés. A versenyszférában csökkent, főleg a kisvállalkozásoknál, és romlott a képzetlen munkások elhelyezkedési esélye.

HVG: A szakszervezetek attól tartanak, ha alacsony a minimálbér, a cégek képzetlenebb emberekkel töltik fel a munkahelyeket.

K. J.: A tapasztalat az, hogy éppen a képzettebbek szorítják ki az iskolázatlanokat olyan munkahelyekről, amelyeket azok is betölthetnének. A fordítottjától nem félnék, sőt a képzetlenek bérének támogatásától sem.

HVG: Eddig úgy tudtuk, ellenzi a bértámogatást.

K. J.: Nem csak én, a közgazdasági szakma nagy része, sőt az unió sem szereti, mert torzítja a piacot. A képzetlen dolgozók esetében azonban mégis szükség lenne rá – a minimálbérkorlát, a túlzott járulékteher és a magas munkavállalási költségek ellensúlyozására, különösképpen az elesett kistérségekben.

HVG: A szociális juttatások nem tartják eleve távol a munka világától a támogatottakat?

Köllő János közgazdász

Bár az egyetem elvégzése után, 1977-ben mindjárt a Közgazdaságtudományi Intézetbe került, s máig ott dolgozik, jelenleg tudományos főmunkatársként, mégsem számít szobatudósnak. Társadalmi kérdésekhez rendszeresen hozzászól, gyakran hökkenti meg adatokkal a közvéleményt: például, hogy az OECD-országok közül hazánk költ GDP-arányosan a legtöbbet a kisgyerekes szülőket otthon tartó készpénzes támogatásokra. Számos nemzetközi kutatásban vesz részt, a Veszprémi Egyetemen oktat, emellett társszerkesztője a közoktatás megújítását szorgalmazó Zöld könyvnek. Szerinte a magyar munkapiac legnagyobb botránya természetesnek tartani, hogy minden tíz iskolázatlan magyar felnőtt közül legfeljebb négy dolgozik.

K. J.: Számos kiirthatatlan legenda él ezzel kapcsolatban. A nem dolgozó képzetlenek harmadának semmiféle ellátása sincs, a nők fele, a férfiak harmada pedig nyugdíjas vagy gyesen van. A szociális segélyezés aránytalanul nagy szerepet kap a közbeszédben. A segélyezetteket a többség a ráncba szedendőnek vélt cigányokkal azonosítja, akikre – szerintük – aránytalanul sokat költ az ország. A társadalom többsége ellenzi azokat a támogatásokat, amelyekre mások jogosultak, különösképp, ha ezek a mások romák. A gázártámogatás, a gyed, a korai nyugdíj felvételének anomáliáiról összehasonlíthatatlanul kevesebb szó esik, mint a rendszeres szociális segélyről, pedig azok jóval költségesebbek. A kisebbségek potyautasságát a többség kevésbé tolerálja, mint a sajátját, ami persze nem magyar sajátosság.

HVG: A közoktatás megújítását szorgalmazó javaslatcsomagban, a Zöld könyvben szerzőtársaival ön arról ír, hogy „a helyi jóléti rendszer átalakulásra szorul”. Mit szól a monoki modellhez, a segélyek közmunkához kötéséhez?

K. J.: Ez nem monoki találmány. 2000 májusa óta az önkormányzatok megvonhatják a segélyt azoktól, akik a közmunkát nem fogadják el. A segélyezetteknek így is csak 10–18 százaléka végez közmunkát. Kistelepüléseken gyakran hiányzik az értelmes munkalehetőség, a nagyokon pedig a tömeges közmunka igen rossz hatékonyságú lenne.

HVG: A kormány azt ígéri, az idén hatályba lépő törvénymódosítások érdekeltté teszik a településeket a közfoglalkoztatásban.

K. J.: Majd meglátjuk. Nem biztos, hogy az önkormányzatok feltöltik a kereteket, mert a törvény rájuk bízza, hogy kiknek adnak rendeleti úton kibúvást a munkakényszer alól. A hazai foglalkoztatáspolitika mindenesetre csaknem egy évtizede a közmunkában véli megtalálni a képzetlenek munkaerő-piaci bajainak orvosságát. A mostani elképzelések körülbelül 30 ezer új, teljes munkaidős pluszközmunkahelyről, ezenfelül háromezer önkormányzati foglalkoztatásszervező beállításáról szólnak. Összességében 60-70 ezer fős közmunkásállományról lenne szó, ami nagyságrendileg a középfokú oktatás vagy a textilruházati ipar dolgozói létszámával azonos. Gyakorlatilag új iparágat hozunk létre.

HVG: Van, ahol már bevált a hasonló közmunkaprogram?

K. J.: A harmadik világban alkalmazzák, de európai országokban ilyen méretekben és kondíciókkal nem. Kötelező önkormányzati közmunka létezik például Skandináviában vagy Nagy-Britanniában, de ott a célcsoport – elsősorban a munkanélküli fiatalok – átképzést, álláskeresésre felkészítő tanfolyamot vagy nonprofit cégeknél végzett önkéntes munkát is választhatnak helyette. A tömeges közmunka a szegénység csökkentésére jó, de nem javítja a piacképességet, sőt fokozza a résztvevők ráutaltságát a jóléti rendszerre.

© Horváth Szabolcs

HVG: Látva a mai munkaadói igényeket, nem naivitás abban bízni, hogy a tartósan munkanélküliek tömegei másként bevonhatók a magyar munkapiacra?

K. J.: Nálunk roppant erősen él az a feltevés, hogy vannak foglalkoztathatatlanok. Pedig nincs olyan vastörvény, amely szerint egy írni-olvasni-számolni rosszul tudó ember munkátlanságra lenne ítélve. A legmodernebb piacgazdaságokban ezeket az embereket sokkal nagyobb arányban foglalkoztatják, mint a kelet-európai országokban. Ennek vannak gazdaságszerkezeti okai – mifelénk alacsony az önfoglalkoztatás, kevés a valódi mikrovállalkozás, a családi gazdaság –, de oka az is, hogy felértékelődtek az alapkészségek, és leértékelődött a túlspecializált szaktudás, ami a szakmunkás végzettségűeket is nehéz helyzetbe hozta.

HVG: Milyen szerepe lehet a közoktatásnak az esélyek javításában?

K. J.: Kulcsfontosságú. Nem csak a legrosszabb általános iskolákban, az érettségit nem nyújtó szakképzésben is kriminális az olvasni tudás. A szakiskolások 75 százaléka elégtelen szinten oldja meg a kompetenciamérési teszteket, míg a gimnáziumokban az elégtelenek és az elégségesek aránya együtt is csak 8 százalék. „Romlik a gyerekanyag” – panaszkodnak a tanárok. Romlik, de ez nem szünteti meg azt a pedagógiai feladatot, hogy az iskola használható tudást adjon a gyerekeknek.

HVG: A munkaadók azt szeretnék, ha a diákok minél több szakismeretet kapnának.

K. J.: Ez természetes, ahogy az is, hogy szeretnék képzési terheiket az államra hárítani. Ugyanakkor azt látjuk, olyan vállalatok panaszkodnak szakmunkáshiányra, amelyek, ha változik a technológia, elbocsátják a képzett dolgozókat. Épp ez bizonyítja, hogy szükség van az alapkészségekre. A szakmunkás negyven évre készül, ezalatt többször kell alkalmazkodnia az új technológiákhoz. Ha nem tud rendesen olvasni, számolni, nem fog neki sikerülni.

ZÁDORI ZSOLT