Százszor leírta már idehaza a szaksajtó: a műkereskedelem válságban van, a forgalom visszaesett, az árak csökkennek. Ám a budapesti galériák nem zártak be, tavaly után idén is lesz kortárs és antik vásár is Budapesten, elindult egy új művészeti lap és működnek az eddigiek, holott alig akad hirdető – írja a Napi Gazdaság Online. Ha ennyire kiépült és működik a kiszolgáló holdudvar, joggal merül fel a kérdés: most akkor jó üzlet a képzőművészet vagy sem?

A budapesti kortárs galériák különféle stratégiákkal válaszolnak erre. Van, aki vállalja az anyagi kockázatot és − ha elfogadják a jelentkezését − rendületlenül részt vesz a külföldi vásárokon. A nemzetközi kapcsolatépítés alapvetően fontos: aki nem vásározik, az is kiállít partner galériákban vagy a külföldi magyar intézetekben. A legtöbben a fotónál várnak áttörést, hiszen ez az a műfaj, ahol van magyar vagy magyar származású sztár − nem is egy −, akire lehet hivatkozni. A fotó külföldön csakugyan feljövőben van, ám itthon rendre kiderült az elmúlt években, hogy a hazai közönséget nem érdekli ez a műfaj. Nem tartják igazi műalkotásnak a fotót, ahogy a papíralapúakat sem becsülik eléggé − holott külföldön az is divat −, itthon még mindig szinte csak az olajkép az igazi képzőművészet.

A válság előtti években gombamód szaporodtak a fiatalokkal foglalkozó kortárs galériák, egyrészt mert a folyamat legkönnyebb része az, hogy valaki teret ad az első ígéretes dobásnak, másrészt benne volt a levegőben, hogy a nemzetközi szcénában áttörtek a kortársak, biztos így lesz nálunk is. Nem tűnt nagy kockázatnak galériát nyitni, az volt a remény, hogy pillanatokon belül felépül a magyar "art world". Mára azonban kiderült, hogy a magyar művészeti piac akkor is éretlenebb volt az érzékeltnél, amikor azt hitte, áttörés előtt áll. Az értő és támogató közeg, a polgári műkedvelő réteg és az állami akarat ugyanúgy hiányzott, mint egy nemzetközileg elismert sztárművész, aki húzná és orientálná a többit.

Stiller Ákos

A galériák azonban még így is bírják. Van olyan galériás, aki névtelenséget kérve arról számolt be, hogy fennmaradásukat sokszor egy-egy pénzintézeti felső vezető felesége biztosítja, aki gyűjteményépítéssel valósítja meg magát. Ha egy ilyen házaspár egy-két évig mondjuk havi egymilliót költ műtárgyvásárlásra, akkor az őket kiszolgáló galéria akár egy vásár költségét is kigazdálkodhatja, illetve megelőlegezheti, számítva az állami pályázatok utófinanszírozására.

A másik lehetséges fenntartó erő az államtól jöhetne, vásárlások, közalapítványi támogatások formájában. Csakhogy az elhúzódó válság miatt már egyáltalán nincsenek intézményi vásárlások, a 2010-es kormányváltásnál nem történt meg az, ami máskor, hogy az új adminisztráció berendezkedik és reprezentál, műtárgyakat vesz irodákba, intézményekbe, frissen felavatott épületekbe. A hivatalos kommunikáció szerint a kultúrafinanszírozás az, amin spórolni kell és lehet, folyamatosak az elvonások és a leépítések. A képzőművészet ráadásul az elmúlt 30-40 évben sem volt olyan fontos, mint a színház, a zene vagy az irodalom.

Egyszóval bár akár egyetlen gyűjteményt építő vásárló is életben tud tartani egy galériát, az egész terület fejlődéséhez ez kevés. Ez még akkor is így lenne, ha meglenne a folytonosság, vagyis ha valaki éppen befejezte a gyűjteményépítést vagy szünetet tart, akkor biztos van valaki más. Jelenleg azonban attól rettegnek a galériások, hogy ha egy vevő kiesik, lesz-e helyette új. Hasonló tendenciára figyelmeztettek egyébként tavaly a nemzetközi elemzések is: az Artprice által évi 22 milliárd euróra becsült globális összforgalom több mint felét a szereplők 2−5 százaléka bonyolította, azaz a kereskedés néhány megagyűjtő, illetve vezető galéria között zajlik, szerte a világon hiánycikk a stabilitást nyújtó középmezőny.