Szabó M. István
Szabó M. István
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Debrecen egyik leginkább ismert és felkapott szendvicsbárja (valójában kapásból kettő is) egy 29 éves fiatalember tulajdona. Tóth Jánosról kevesen tudják, hogy világlátott ember lévén nem sokon múlt, hogy az álmait ne egy londoni koktélbárban kergesse éjszakáról éjszakára. Háromévnyi bármixerkedés után költözött haza. Kimaradt ziccer, brit zsugoriság, havi 200 ezer forint megspórolt pénz, nehéz visszatalálás.

„Vendéglátást tanultam az iskolában, erre készültem, és úgy voltam vele, hogy ez lesz a karrierem” – kezdi a történetét János. A végzettségét igazoló papírra azt írták: „vendéglátó-ipari szakmenedzser”, ami tartalmilag annyit tett, hogy a felszolgálástól a bárok, éttermek menedzselési feladatainak ellátásáig mindenre megtanították. A feladatok közül azonban számára a mixerkedés volt az első az egyenlők között, így amikor 2006-ban befejezte az iskolát, „kifejezetten a koktélkészítés felé orientálódtam, versenyeken is indultam, volt, amit meg is nyertem, így a koktélvilág európai fővárosába, Londonba készültem” – meséli. A döntés automatikusan jött, tanulni akart, megnézni magának azt a világot, és a szülei is mindig arra bátorították, próbálja ki magát, hogy megtudja, mennyit is ér. Szülei valójában azt szerették volna, ha haza se jön, és

odakint találom meg a nagybetűs életet, mert úgy látták, hogy idehaza képtelenség rendesen önerőből, nem csókosként boldogulni”

A kelet-európai gyereknek elég lesz annyi is

Tóth János
©

Amikor 2007-ben Angliába érkezett, már jól beszélt angolul. Noha London volt a cél, afféle asszimilációs terepként az első munkahelynek János Oxfordot nézte ki. Úgy volt vele, hogy mivel az nagyjából akkora város, mint szülővárosa, Debrecen, talán kevesebb meglepetés érheti.

Ráadásul Oxfordban is rengeteg bár van, a sok külföldi diáknak köszönhetően ott is épp eléggé pezseg az élet, nagy a piac, és ha úgy hozza, a gyors rotációnak is lehet előnye számára „Nem a legjobb helyen kezdtem el dolgozni, de amikor beléptem a SIP bárba, nem tudhattam, hogy a főnök egy zsugori szélhámos. Így utólag már nyilvánvaló, hogy teljesen palira vett engem is, mert meglátta, hogy a fiatal kelet-európai gyereknek elég lesz annyi is, hogy ne haljon éhen” – meséli János keserűen. Pár hónap múlva le is lépett onnan, és bár a tulaj echte brit volt, olyannyira nem volt úriember, hogy amikor János felmondott, nem fizette ki.

Az oxfordi kaland után úgy döntött, Londonba megy. Jobb helyre akart bekerülni, ezért az önéletrajzával a legjobb londoni koktélbárokba tért be, de nem akart bármilyen munkát elvállalni. „Ennyi év után már azt is tudom, hogy egy kicsit el voltam szállva magamtól, mert elég nagy mellénnyel mentem végig minden jegyzett helyen Nathantól a Notting Hillig. Biztos voltam benne, hogy engem ott tárt karokkal fognak várni. Nem így volt, de az se igaz, hogy olyan rossz lett volna a fogadtatás” – emlékszik vissza. A szakmában akkor is nagy volt a munkaerőéhség, de János nem akarta (megint) a ranglétra aljáról elkezdeni. Bartendernek látta volna magát szívesen, és így a keze alá dolgozó barback állások akkor se érdekelték, ha a fizetések akkor közel hasonlóak voltak, 1200-1500 fontnál (mai árfolyamon 470-580 ezer forintnál) kevesebbet sehol nem fizettek.

A kimaradt ziccer

Így maradt le talán élete munkájáról, amikor a világ legjobb bárja címet többször is begyűjtő Notting Hill-i Lonsdale bár barback ajánlatára mondott nemet, ahol biztosan sokat fejlődhetett volna. A nagy keresgélés aztán a Hush bárban ért véget – a Mayfair városrész egykor nagyhírű, de már csak a régi dicsőségből élő bárjában elvállalta a bartenderi állást.

Jól kerestem, a borravalóknak köszönhetően sokszor több pénzem volt, mint a bármenedzsereknek

– mondja János, aki azt élvezte itt a legjobban, hogy a soknemzetségű személyzetben mindenki több és több műszakot akart, ezért folyamatosan versengés volt közöttük. Egy angol se volt a dolgozók között, a legtöbben az olaszok és a franciák voltak, de sok lengyel, dél-afrikai és brazil is megfordult a Hushban. És Jánoson kívül volt még egy magyar fiú is, akivel jó barátok lettek.

Haza is lehet jönni
Nemrégen írtunk egy magyar vállalkozóról és egy kétgyermekes családról is, akik hosszabb külföldi munka után tértek haza. És egy magyarról, aki Bulgáriában egy call centerben dolgozva találta meg a számítását. Ha Ön kiment hosszabb időre külföldre, aztán hazajött, vagy egyik ismerőse járta be ezt az utat, kérjük, írjon nekünk, az el lehet menni sorozat után könnyen lehet, hogy a haza is lehet jönni sorozatot is meg lehet tölteni sok tanulságos esettel. Levelét az [email protected] címre várjuk. Köszönjük!

A munkán kívül eleinte nemigen volt a pihenésen és bóklászáson kívül másra energia, de Jánosnak az sem jött be, hogy mikor Oxfordból Londonba költözött, magyarokkal lakjon együtt. „Azt hittem, az sokkal jobb lesz – hát tévedtem. Én se vagyok könnyű eset, de gyorsan kialakult az a helyzet, hogy csak a konfliktusok voltak köztünk. Ezért pár hónap múlva megint költöztem” – emlékszik vissza.
Az albérleti harmóniát végül a londoni zsidó negyedben, a Golders Greenben találta meg, ahol egy nagyon kellemes, tiszta környéken törökökkel és egy francia–német párral lakott együtt – heti 110 fontért.

Ritkán látni középkorú bármixereket még Londonban is, ez pedig leginkább azért van, mert az éjszakázás sokat kivesz az emberből. De János esetében a fordított időben élt élet azt is meghatározta, hogy mennyit és mire költött. Mivel alapvetően spórolós természetű, a keresetéből sokat félre tudott tenni.

Havi 500 font mindig megmaradt

A szálláson kívül ételre költötte a legtöbbet, rászokott, hogy a szabadnapjain rendszeresen főzzön, és bár a szigetországban jó néhány helyen megfordult turistaként, a legnagyobb kalandnak a londoni bóklászások bizonyultak. Elég hamar ráállt arra, hogy az angliai élete a munkáról és a gyűjtögetésről szóljon, így nem meglepő, hogy havi 500 fontot (mostani árfolyamon közel 200 ezer forintot) mindig félre tudott tenni. „Többet is kihozhattam volna az ottani tartózkodásomból, de semmit nem bántam meg” – summázza, hozzátéve: az végig benne volt, hogy az angliai egy átmeneti időszak csak az életében. Igaz, volt egy időszak, amikor felvetődött, hogy talán maradna, valami sose klappolt. A mából visszatekintve úgy látja, nem tudott teljesen szinkronba kerülni az angliai bevándorlói élettel.

©

Akkoriban kicsit szűk látókörű voltam, és azt gondoltam, az angolok nagyon felszínesek és ridegek egymással. Ez talán egy nagy tévedés, de nem volt alkalmam megismerni olyanokat, akik az ellenkezőjéről biztosan meggyőztek volna. Én se voltam elég nyitott, de egy idő után már nem is akartam hosszú távra tervezni ott.

Hogy mikor volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy hazajön? Amikor otthagyta a Hush, mert már nehezen bírta az éjszakázást, végül mégis egy belvárosi night clubban, a Tiger Tigerben vált bartenderré, majd barsupervisorrá.

Piszkosul jól kerestem. Az elején tényleg szerettem is: rengeteg csaj volt, sok pénz, nagy bulik… Aztán belefáradtam ebbe is, meg a lobbanékonyságom miatt bevállalt konfliktusokba is. Így szép lassan megérett a gondolat, hogy csak a pénz tart ott, és ha vége van, akkor hazaköltözök. Ennyi volt.

A tényleg igazi Panini

Amikor 2010 februárjában hazaköltözött, a szülők örültek, hogy látják, de jobb szerették volna, ha nem áll eléjük azzal, hogy eztán már itthon akar érvényesülni. A koktélbár ötlete bár kézenfekvő volt, de mivel „elég volt az éjszakázásból”, lényegében egyenes út vezetett addig, hogy egy debreceni coffee shop megvalósításába kezdjen. Ez azonban majd’ egy évig tartott: "Csak kerestem magam”. A nyarat végigtolta egy hajdúszoboszlói koktélbárban, majd tanított mixeriskolában, és belekezdett mindenféle munkába, ami szembejött, de gyorsan rájött, egyik se neki való.

Borzasztó volt, az első hónapokban depressziós voltam attól, hogy nem tudtam visszaállni erre a világra. Leginkább az zavart, hogy nem tudtam mit kezdeni magammal

– magyarázza János, akiben ekkor már az is megfogalmazódott, hogy mégis inkább visszamegy, vagy esetleg él egy, a Kajmán-szigetekre felkínált lehetőséggel, de az is bárba szóló munka lett volna.

          Aztán a sétálóutcában egy alig 20 négyzetméteres, üres, kiadó helyiség „megtalálta”. Saját tőkéből, valóban csak a saját lehetőségeiből építkezve indult el a vállalkozása, amiből mára a Pepe Panini kinőtt. 

Hogy mi az a Panini? A nyugat-európai és tengerentúli szendvicskultúra alapját a jó minőségű, harmonikusan arányosra épített grillezett, szószos melegszendvicsek jelentik. Ezt hívják Jánosék (is) Panininek, mely egy hevített ciabattára, olvadt olasz vagy angol sajtra (esetleg trappistára), különböző grillezhető sonkára, szalámira és baconre, illetve különböző szószokra (bazsalikomos pestóra, fokhagymás aiolira, tárkonyos-citromos majonézre stb.) és némi ruccolára, mozzarellára épülő szendvics. A Pepében a csirkemelles és marhasztékes paninik is népszerűek. 

©

A kis helyiségbe épphogy befért a hatalmas kávégép és a szendvics-előkészítő; zsúfolt volt, de úgy kalkulált, hogy egy ilyen pici kávézóval már el lehet indulni. „Úgy számoltam, hogy majd jönnek az emberek, és elvitelre megveszik a reggeli, délelőtti kis kávéjukat, és visznek hozzá gusztusosan elkészített, minőségi anyagokból összeállított szendvicseket, és ebből majd szép lassan növekedni kezdünk” – idézi fel a kezdeti víziót a tulajdonos, de azon ma már csak mosolyog, hogy az első hónapok mennyire kijózanító eredményeket hoztak. Többször is zárt nullásan, és ha maradt is valami, jellemző, hogy a bárszékeket is darabonként sikerült csak belőle megvennie.

De 2011-ben egy csapásra megváltozott minden, amikor a külföldi diákok is elkezdtek be-betérni hozzájuk, és azzal posztoltak szendvicses fotókat a Facebookra, hogy „Úristen, ez tényleg igazi Panini!”, a hely ismertsége és forgalma – nem utolsó sorban a városban élő 7 ezer diáknak is köszönhetően – drasztikusan megnőtt.

Az újhullámos coffe shop business beérett Debrecenben, és miközben ma már két helyen is nyitva tart a Pepe Panini, több mint 3500 rajongójuk van a Facebookon – ami egy nem fővárosi "szendvicsbártól" megsüvegelendő eredmény. Szezontól függően akár 15 ember is János keze alá dolgozik, „amúgy nagycégesen, vagyis hogy szem előtt tartjuk, hogy mindenki mindent ugyanúgy csináljon” – teszi hozzá. A minőségi kávé+szendvics kombó jól megy, a cég évek óta stabil, amit János a jó koncepcióval és azzal magyaráz, hogy megtalálták azt a cégméretet (és azt a törzsvendéggárdát), amire a vállalkozást építeni lehet.

Ha ezt a cikket érdekesnek találta, van még: kövesse, és ha tetszik, ossza meg ismerőseivel a gazdasági rovat Facebook-oldalának bejegyzéseit!

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Nem mindig a vásárló jár jól az új jótállási szabályokkal

Nem mindig a vásárló jár jól az új jótállási szabályokkal

Ez történt: Megszólalt Duda Ernő virológus a kínai vakcináról

Ez történt: Megszólalt Duda Ernő virológus a kínai vakcináról

Giugiaro cége hozná vissza a Vissza a jövőbe autóját?

Giugiaro cége hozná vissza a Vissza a jövőbe autóját?