Ami közös a Fehér Házban és a Parlamentben: az Európa-rekorder magyar perzsa
Európa legnagyobb kézi csomózású szőnyegét készíti a békésszentandrási Art-Kelim. A magyar perzsa első és utolsó fellegvárában jártunk.
Egy vitorlásversenyen is eséllyel indulna az a csapat, amelyik az Országház felsőházi társalgójának új szőnyegét készíti. Pedig a hét nő már nem fiatal, többen már nyugdíjaskorban vannak közülük, de amikor egy sor csomózás után megrántják a szövőszék fésűjét, abban azért ott az erő.
A kézicsomózás technikája évszázadok óta nem változott – Békésszentandráson is hosszú évtizedek óta ugyanazok az asszonyok viszik tovább a hagyományát. A hét méter széles szőnyeg készítéséhez heten ülnek egymás mellett, apránként csomózzák a gyapjúfonalat – egy négyzetméterre százezer csomó kerül, vagyis egy sor több mint kétezer csomóból áll. Egy nap hat centi készül el így – akármilyen aprólékos a minta, ez alig több, mint a kék szőnyeg darumadarainak a feje.
Lemaradni pedig nem lehet, hiszen akkor az egész folyamat áll, pedig szorít a határidő: két évük van a feladatra, jövő nyárra el kell készülnie a nagy műnek. A nagyot pedig szó szerint kell érteni: az Országgyűlés felsőházi társalgójának 21,3x7,3 méteres szőnyege Európa legnagyobb kézi csomózású szőnyege is.
„Az előzőt is mi csináltuk még a hatvanas évek végén, de megkopott már, ezért jött a megbízás az Országháztól” – meséli Czuczi Ernő, a békésszentandrási Art-Kelim Kft. ügyvezetője. Büszkén mondja, hogy már sikerült elérnie, az országházi túrákon az idegenvezetők ne csak a Zsolnay pirogránit szobrait említsék a kék társalgóban járva, de azt is, hogy a szőnyeg a békésszentandrásiak munkáját dicséri.
A magyar perzsa hazája
A négyezer lelkes Békés megyei település az utolsó hely Magyarországon, ahol ilyen minőségben készülnek kézzel csomózott szőnyegek, de – meséli Czuczi Ernő – ez volt a hazai perzsa hazája is.
Jövőre lesz száz éve annak, hogy az I. világháború végén letelepedett itt egy erdélyi házaspár. A férj jegyző lett a faluban, közben a nő otthon a szövőszéknél csomózott. Aztán megtanította a csomózást a többi asszonynak is, olyannyira, hogy a két világháború között már három részvénytársaság is űzte ezt az ipart a Szarvas melletti településen.
„Az egész faluban mindenki tudott csomózni, szőni: a nőknek ez volt az egyetlen munkalehetőség, közben a férfiak kubikusként dolgoztak. Amikor telente nem volt munkájuk, ők is otthon ültek és segítettek az asszonyoknak” – meséli az Art-Kelim vezetője.
Talán a török hagyományoknak tudható be, talán a magyarok ízlésének, de a szőnyegek iránti kereslet nem csak Békésszentandrás számára jelentett jó üzletet. Háziipari szövetkezetek alakultak a környéken, de a második világháború előtt már a fővárosban is voltak műhelyek.
A virágzó iparágnak a II. világháború tett be: „háború idején az emberek nem vesznek szőnyeget”, meg is szűntek a társaságok. A húszas években felhúzott épületek azonban nem tűntek el, a gépek is épek voltak, és még fonal is maradt, így 1951-ben újraindulhatott a termelés Békésszentandráson. Apránként kezdtek fejlődni, és a következő évtizedekben még a háború előtti virágkort is sikerült túlszárnyalni; a nyolcvanas években a bedolgozókkal együtt már nyolcszáz alkalmazottja volt a Békésszentandrási Szőnyegszövő Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetnek.
A rendszerváltás előtt nagyon nagy szőnyegipar volt Magyarországon: Sopronban, Kőszegen is gyártottak gépi szőnyegeket, de a kézi szőnyegeket sem csak Békésszentandráson csomóztak. Gyulán, Mezőtúron, Szegeden is virágzott az ipar, de ezt a minőséget, a négyzetméterenként százezer csomós sűrűséget sem akkor, sem azóta nem csinálta más – mondja az igazgató.
Az irodájában talpunk alatt egy perzsa, amelynek a mély vörös színe mintha semmit sem kopott volna, pedig ez is 1968-ból származik, ahogy az igazgatói iroda bútorai is – mondanunk sem kell, ezeket sokkal jobban megviselte az elmúlt öt évtized.
Ötven év a szövetek között
Czuczi Ernő is abban az időben, a hatvanas évek vége felé kezdett ismerkedni a textiliparral. Pedig eleinte inkább a katonai pálya vonzotta, ez azonban csak gyors kitérő lett az életében: a Textilipari Műszaki Főiskola után Pécsett, a Kenderfonó- és Szövőipari Vállalatnál kezdett, majd 1976-ban, hirdetésre jelentkezve került a békésszentandrási gyárba. Még nem volt 30, amikor vezetővé nevezték ki – innentől pedig nem volt megállás: ha kellett, Nyugatra ment, hogy vevőt találjon, ha kellett, Keletre, hogy gyártót.
Mert a kézzel csomózott szőnyegekre a hetvenes-nyolcvanas években óriási volt a kereslet. „Még nem volt olyan lehetőség az importra, mi pedig alig győztük szállítani: volt Budapesten öt boltunk, de a Domusban, a Szivárványban is árulták a termékeinket. Pedig a perzsa akkor sem volt olcsó: akkor ötszöröse volt egy gépi szőnyeg árának.
Ma persze egészen mások az arányok: egy jobbfajta 2x3 méteres gépi szőnyeget 60 ezer forint körüli áron lehet megvenni, a miénk ebben a méretben másfél millió forint. De amíg a gép megcsinál százat egy nap alatt, nálunk egy ember egy hónap alatt egy négyzetméterrel készül el.”
A külföldi megrendelők is sorban álltak: a Loire-menti kastélyok kikopott szőnyegeit újították meg a békésszentandrási asszonyok, de a windsori kastélyba és a washingtoni Fehér Házba is került innen perzsa. Még Vietnamban is csomózták a szőnyegeket, hogy állni tudják a rohamot – megélni azonban már ekkor sem lehetett ebből, pedig jóval alacsonyabbak voltak még a bérek – hűt le Czuczi Ernő.
A megélhetést már a nyolcvanas években is inkább a bérgyártás jelentette. Kapacitás volt, hely is, a szövetkezet pedig akkor az óbudai Lenfonó és Szövőipari Vállalat számára készített szövetet, három műszakban.
A rendszerváltáskor azonban beütött a krach: az orosz piac összeomlásával a magyar textilipar is bedőlt, a kieső bevétel pedig hiányzott, hiszen a kézimunka már a rendszerváltás előtt is veszteséges volt – a bérgyártás pont arra volt jó, hogy ezt kompenzálja a cég.
Keleti konkurencia
| Örök élet |
A rojtozás előbb kopik el, mint a jó perzsa, mert ha azt megfelelően tartják, hosszú ideig szolgálja a tulajdonosát. A gyapjúba atka sem költözik, és ha gondosan ügyelünk rá, moly sem támadja meg – mondja Czuczi Ernő. Mire kell ügyelni? Például arra, hogy a gyapjúnak levegőznie kell: nem szabad súlyos tárgyat, nagy felületű bútort ráhelyezni, hacsak nincs lába. Egy helyen virágláda került fölé, és bepenészedett, de előfordult ez már nedves porszívó miatt is. A gyapjú ugyanis átereszti a vizet, a padlón rekedt nedvesség viszont nem tud elpárologni. Így tisztításra a kíméletes porszívózás marad, vagy dédanyáink bevált módszere: a poroló. |
De a rendszerváltás után nem ez volt az egyetlen csapás: „Akkoriban 27 százalékos kamattal tudtunk hitelt felvenni, ettől aztán fejre állt a szövetkezet. Olyannyira, hogy csődöt kellett jelenteni. Én közben próbáltam vevőt találni, ekkor találkoztam egy olyan magyar emberrel, akinek Németországban volt gyára. A tőle kapott hitellel, a felszámolóbiztostól vettük meg a szövetkezet vagyonát, eszközeit, így alakítottuk egy kft.-vé a szövetkezetet – ez lett az Art-Kelim. De az is kellett, hogy a befektetőnk rengeteg bérmunkát tudott szerezni Németországban.”
Akkoriban varrás segítette a céget, de aztán megint történt valami: olyan szinten kezdtek el emelkedni a bérek, hogy a nyugatiaknak már nem érte meg itt gyártatni, inkább továbbálltak Romániába, Ukrajnába, vagy még Keletebbre, Indiába.
A kézi csomózás megmaradt, bár az utóbbi időben többnyire állami megrendelései vannak a cégnek. Évente azért egy-két iparművész, lakberendező megbízza őket perzsa készítésével, de igazán nagy hírverést a parlamenti megbízáson kívül az kapott, amikor a Magyar Nemzeti Bank alapítványai rendeltek 23 millió forint értékben szőnyeget tőlük.
„Nehéz elmagyarázni, hogy mi van az ár mögött: a gyapjú Új-Zélandról érkezik, egy négyzetméter szőnyeg egy ember egy havi munkája, ami a járulékokkal együtt 180 ezer forintba kerül a cégnek. És akkor még nem számoltuk az anyagot, a kiszolgáló személyzetet, a fűtést sem” – sorolja Czuczi Ernő, miért is kerül olyan sokba egy ilyen szőnyeg.
Bérmunka azért máig segíti a fennmaradást, bár a létszám jócskán lecsökkent: ma már alig több mint harmincan dolgoznak az Art-Kelimnél. „Arra azért büszke vagyok, hogy szinte alig volt leépítés. A dolgozók szép lassan nyugdíjba mentek. A csomózók közül is a többség már nyugdíjas” – mutat körbe Czuczi Ernő.
Mikor azt kérdezzük tőle, mi történik, ha mindenki elmegy nyugdíjba, azt mondja, leáll a szövőszék, megszűnik a kézművesség, ahogy Németországban is megszűnt a hetvenes években. Csak abban reménykedik, hogy az üzem megy tovább, ha arra van szükség szőnyeget gyártva, ha valami másra, akkor azt.
Egyelőre azonban egy másik probléma megoldásán tűnik sürgősebbnek: ha jövő nyáron elkészül a kék társalgó szőnyege, a 600 kilós perzsát valahogy ki kell vinni az apró öcsödi műhelyből, és valahogy fel kell vinni a Parlament főlépcsőjén is. Azt mindenesetre már megígérte az asszonyoknak, hogy ha a helyére kerül az óriási perzsa, megmutatja majd nekik az Országházban.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Újjáéled-e a letűnt idők ikonikus státusszimbóluma?
Mindannyian biztos egzisztenciáról álmodunk, ám vannak, akik kicsit még tovább nyújtózkodnának: luxuskörülmények között szeretnének élni, környezetükben a gazdagság szimbólumaiként számon tartott tárgyakat kívánják viszontlátni, magukat pedig a luxus minden rétegébe beburkolni. A nagyot (nem csak) álmodók biztos sorrendjének számít az elegáns lakás után a tiszteletet ébresztő luxuslimuzin beszerzése, de vajon mi jön ezután? És hol marad a sokszázezres, milliós perzsaszőnyeg, ami sokáig előkelő helyen állt? Mi van helyette? A magyar piacon kutakodtunk.
