A kézirat abból a gyűjteményből származik, amelynek darabjait Szilágyi Dániel magyar emigráns az 1848-as forradalom után vásárolta Isztambulban - mondta Fodor Pál történész.
 
A kollekció nagy része Vámbéry Ármin keletkutató közvetítésével került Magyarországra, és a XIX. század második felében jutott az MTA birtokába, megalapozva a keleti gyűjteményt.
 
"A kéziratra még Vámbéry Ármin figyelt fel" - mutatott rá Fodor Pál, aki "krimiszerűnek" nevezte a most megjelent könyv megszületésének történetét. Az 1950-es években a kéziratot Andreas Tietze, "a turkológia nagy öregje" lefordította németre, ám egy tévesen értelmezett utasítás folytán a nyomdászok nemcsak a kész köteteket, hanem a professzor munkáját is megsemmisítették.
 
A német tudós a 70-es évek végén a magyar Hazai Györggyel közösen újra kezdte a munkát, s nem sokkal 2003-ban bekövetkezett halála előtt fejezte be.
 
Mint Fodor Pál elmondta, a kéziratban szereplő történetek a 900-as évek második felében születtek arab nyelven. A későbbi évszázadokban ezeket először perzsára ültették át és kibővítették, a török fordítás Edirnében, az Oszmán Birodalom fővárosában készült 1451-ben, II. Murád uralkodása idején, amikor "mérhetetlenül megszaporodott a könyvkiadás".
 
"A kézirat szerves része annak a hosszú folyamatnak, amelynek során a törökök igyekeztek elsajátítani, a maguk ízlésére formálni azt, amit iszlámnak nevezünk. ( ) A könnyed, szórakoztató formában íródott történetek hozzájárultak az iszlám erkölcsiség, eszmeiség terjesztéséhez" - hangsúlyozta Fodor Pál.
 
A történész kiemelte: a kötetben szereplő 42 történet legfontosabb tanulsága, hogy az ember bajba kerülhet, ám ha állhatatos, s bízik az istenben, végül megoldódnak a gondok.
 
Ezt jelképezi Andreas Tietze és Hazai György kötetének címe is, Ferec bacd es-sidde - Freud nach Leid, amely magyar fordításban annyit tesz: borúra derű - hangsúlyozta a történész.