A Concerto Budapest hangversenye
január 25., Thália Színház

Ősbemutató színhelye volt a koncertteremként értékelhetetlen akusztikájú Thália Színház. Tihanyi László néhány éve bemutatott, Genitrix című operájából ragadott ki néhány részt, és írt azokból – Keller András valamint Kim Kashkashian felkérésére – négytételes brácsaversenyt. A Passacaglie cím olyan zenei formára utal, amely egy adott harmóniasorra írt variációkat jelent, és amely több évszázados hagyományra tekint vissza a zenetörténetben. Tihanyi alkotása túl összetett ahhoz, hogy a hallgató felismerje: minden tétel egy-egy témára írt variációsor (innen a cím többes száma is). Ez egyébként nem baj, hiszen a variáció lehet belső szervezőelv, nekünk meg elég lehet annyi, hogy élvezzük a muzsikát, a hangszerelés színességét, a szólóbrácsa színeinek tobzódását – már ha lehet ilyenekről beszélni. Tihanyi művének esetében csak részben. Anyanyelvi szinten beszéli a szimfonikus nyelvet, a teljes apparátust használja, nem kamaraegyüttesként kezeli a nagyzenekart. Nagyon jól, természetesen szól, amit ír, gesztusait, kifejezésbeli gazdagságát tekintve ugyanakkor nem mindig erős. Elsősorban az ütőhangszerek csökönyösen visszatérő motívumait éreztem kiüresedettnek, fárasztónak. A mű arányaival szintén nem tudtam megbarátkozni, de lehet, hogy ez többszöri meghallgatás után változik.

Nem gyakran hallunk ilyen brácsahangot, mint amilyen az örmény származású, Kim Kashkashian amerikai brácsaművésznőé. Magvas, meleg, testes, tiszta. Ilyenkor arra az igazságtalanságra gondol az ember, hogy a hegedű mélyebb hangú testvérét rendszerint alárendeltként szokták kezelni. Pedig világosan látható: ha van olyan művész, aki ilyen magas színvonalon tudja megszólaltatni ezt a felhangdús hangszert, különleges élménnyel gazdagítja a hallgatót. Azt is hozzá kell tennem, hogy a brácsaszólam – és ez a kivételes művész – jóval több szín elővarázslására hivatott, mint amit Tihanyi lehetővé tett számára.

A koncert Bach utolsó tételéről slágerré vált h-moll zenekari szvitjével kezdődött, és úgy szólt, mintha harmincas években készült felvételt hallanánk. Ennek oka elsősorban a csontszáraz akusztika, de nem csak az: a játékmód nem vett tudomást arról az elmúlt negyven évről, amelyben annyi minden történt a korhű hangzás rekonstruálására. Vastag vibratók, akcentusszegény formálás – egy zenekarnak legyen igénye a stílusos előadás! Az együttes tagja – a dirigens felesége –, Kaczander Orsolya gyönyörű hangú barokk fafuvolával állt színpadra, az ő hozzáállása inkább illett ehhez a zenéhez. Jó lett volna érzékenyebb kamarazenét hallanunk, talán kisebb együttessel.

A második részben Bartók „brandenburgi versenye”, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szólalt meg. A műben két vonószenekari csoport „versenyez” egymással, a száraz akusztika ezt olyan erőteljesen engedte érvényesülni, ahogyan még sosem hallottam. Ez az akusztika ugyanakkor kíméletlen: a legapróbb hanghiba sem marad észrevétlen (például gyilkosan nehéz brácsaszóló a lassú tételben; zongoraszólam), a dinamikai szinteket – főleg a piano felé – pedig sokkal markánsabban kellett volna kialakítani ahhoz, hogy kifejezésbeli többletet adjanak. Keller András hősiesen vezette végig a vezényléstechnikailag a legnehezebbek közé tartozó darabot. Néha az volt a benyomásom, hogy ez nem sikerülhetett volna neki az együttes talpraesettsége, műismerete nélkül.

Várkonyi Tamás,
Gramofon Zenekritikai Műhely