A ritmus mesterei
Művészetek Palotája, április 30.

Ha dobos vagy ütőhangszeres alakít saját zenekart, abból sokszor kisült már, hogy csak háttérzenészeket keresnek, akik játszhatják az ostinatót a többórás géppuskaszólók mögé. Még egyszerűbben szólva: sok olyan dobos csinál zenekart, akinek remek a ritmusérzéke, és kevés olyan, aki igazán muzikális. A Művészetek Palotájában megrendezett, A ritmus mesterei című tematikus este abból a szempontból jól szerkesztett produkciónak bizonyult, hogy két olyan részből állt, amelyek közül az egyiket egy igencsak érzékeny zeneművész ütős vezette, a másikat viszont olyan afro-latin ütősök, akik a zene őseredeti közegéből jönnek, így kis túlzással akármit csinálnak, abból zene születik.

Marilyn Mazur

www.allaboutjazz.com

A Dániában élő, lengyel és amerikai szülőktől származó Marilyn Mazur játékáról már pár éve is hasonló volt a benyomásom, mint most, amikor Jan Garbarek zenekarában láttam. Ütéstechnikájának, gesztusainak jellemzője, hogy kissé könyökből mozog, és kevésbé csuklóból, ettől játéka ránézésre iskolás benyomást kelt. Azonban ez csak néhány zenei helyzetben von le az élményből, és ezekat is könnyen elnézem, mert a muzsika egészére az az eleven értékkeresés jellemző, amelyben a tudatosan tétova hangszeres motozásnak is esztétikai értéke van.

Mazur női mivoltának lágy, finom princípiuma szép, áttörten cizellált hangzással és dinamikával teszi játékát egyedivé, és nyilvánvalóan ez az, amiért otthonra lelt számos skandináv hangszeres zenéjében. Saját zenekara, önálló kompozíciói is őrzik ezt a jelleget, és gitáros-bőgős ritmusszekciójának tagjai, valamint a szaxofonos-klarinétos témavezető is sikeresen asszimilálódik ehhez. Számos aritmikus, atonális szerzemény hangzott el a műsorban, ám ezekből hiányzott az a nyersség, amely akár az 1970-es évek tengerentúli szabadzenéiben jól tetten érhető. Emiatt Mazur zenekarának egész stílusa, célja is másfelé mutat, sokkal inkább azt a vonalat képviseli, amelyet korunk progresszív skandináv művészei, Terje Rypdal, Eivind Aarset, Nils Petter Molvaer vagy Arve Henriksen.

Bár tematikus összeállításra ült be a közönség, az est második felében mégis gyökeresen másféle szemlélet bontakozott ki. Giovanni Hidalgo korunk egyik legnagyobb kongaművésze, aki a latin jazz dobosával, Horacio Hernandezzel együtt mesterségének remekét rakta le a Müpa közönsége elé. Nem volt teketóriázás, nem volt spekuláció: hangos, lendületes köszönés még a színpad bejáratánál, agilis léptekkel be a hangszerekhez, és az első pillanattól őrült tempójú karnevál.

Hidalgo ötfokú skálára hangolt kongáin dallamszerű témába kezdett, és ezzel kezdettől fogva igyekezett színesíteni az ütőhangszereknek önállóan száraz megszólalását. Horacio „El Negro” négy végtagjának függetlenítése, poliritmikus képleteinek megfejtése külön tanulmány. Ám mégis nagy kockázatot vállaltak a művészek, és bő másfél-kétórás koncertjük közepén világossá is vált, hogy nem tudják tartani a lendületet. Érdekes ugyan a Santana által világhírűvé tett dal, az Oye Como Va csak ütőkkel, de nem eléggé érdekes az eredeti felálláshoz képest. A leülő ívet maguk a zenészek is jól érzékelték, és figyelemre méltó tudatossággal irányították: a koncert végére összeszedték minden erejüket – tegyük hozzá, nem esett nehezükre –, és Hidalgo döbbenetes konga-bongó szólóját a duó szédületesre tekert közös kódája koronázta meg.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely