Talán a kisméretű szoba is inspirálóan hatott; a történeti mikroanalitika módszerével, mintegy kísérleti laboratóriumban született meg a múzeumi műhelymunka egyszerű produktuma, a lehetőségekhez mérten sokatmondó tárlat. A rendezés, bár szerény eszközök álltak rendelkezésére (egy apró szoba mint kiállítótér; 8 darab, többségében újraalkotott műtárgy, illetve másolat; tucatnyi kép digitális reprodukciója és számos szöveges idézet magyar és angol fordításban), mégis tudott újat alkotni.

A rendező Varga Benedek szerint minden régi tárgy jelentése három forrásból származik: a szöveges, a képi és a tárgyi hagyományból. A szöveges tradícióból az elbeszélések (narratívumok) megjelenésére, egy gondolat kialakulására és a szövegek társadalmi használatára következtethetünk. A képi hagyomány a nyelvi jelrendszerhez hasonló; az egykorú képi motívumok hálózatának segítségével az ábrázolt tárgyak szimbolikus és konkrét jelentéseit fejthetjük meg. A tárgyi tradíció esetében fontos tudni a konkrét darab valós idejét, fizikai jellegét, elkészítésének és használatának módját. Kísérletezhetünk azzal is, lehet-e valós funkciót (használatot) feltételezni egy-egy tárgyról, ha az például ellentmond az ember biológiai adottságainak. A kiállítás ezt a három hagyományt külön-külön és egyszerre is bemutatja, hogy minél pontosabb képet lehessen alkotni az erényöv „mítoszáról”. Eszerint a keresztes hadjáratok korában a csatába induló férj, felesége zabolátlan vágyait megfékezendő, lakatolt övet kötött annak ölére. Még a legtöbb XVIII-XX. századi lexikon is ugyanezt a gondolatot csavargatja a nők derekára, a tárgynak kizárólagos középkori eredetet tulajdonítva, holott - mint a tárlaton kiderül - Boccaccio, Chaucer, de még a legfrivolabb szerző, Rabelais sem utalt sehol sem az erényövre.

A kiállítás erénye éppen az, hogy fellebbentve egy mítoszról a fátylat (a vaslemezt), megérteti velünk, hogy az erényöv története nem több nyelvi és ideológiai konstrukciónál. Minderre a falon sorakozó szövegek vezetik rá a látogatót: a tárlat gyakorlatilag egy tanulmány illusztrációjaként, mozaikszemekből kirakva magyarázza el a tárgy köré szőtt hiedelmeket.

Modell a Higgins Armory Museum egykor XVI. századinak vélt, hamisított erényöve alapján

Műértő

A szöveges hagyomány ismertetéséből megtudhatjuk, hogy a firenzei és/vagy velencei övnek, máskor Vénusz szalagjának nevezett „erényöv” szó a legtöbb európai nyelvben a XV. században jelent meg „erkölcsösség”, „szűziesség”, „tisztaság”, „ártatlanság” jelentésben. A latin eredetit (cingulum) ugyanakkor már régóta használta a teológiai irodalom. Ennek az értelmezésnek semmi köze sem volt a szexuális tárgyhoz; átvitt értelemben és hasonlatként használta a testi megtartóztatás és a szeplőtlenség leírására Nagy Szent Gergely, Alcuin vagy Clairvaux-i Szent Bernát.

A reneszánsz irodalom (Boccacciótól Rabelais-ig) „említésre” sem méltatja ezt a tárgyat. A kiállítás koncepciójának megfelelően el is olvashatjuk azokat az idézeteket, ahol szerepelhetett volna az erényöv - de nem szerepelt. A felvilágosodás koráról megtudhatjuk, hogy a XVIII. század egyik legnagyobb vállalkozásának számító német Universal-Lexikon (1732-től) önálló „tudományos” szócikket szentelt az erényövnek, de Diderot és társai is szerepeltették az 1751-től kiadott Nagy Francia Enciklopédiában. Innen aztán nem volt megállás: a szócikkek egymást feltételezve vándoroltak lexikonról lexikonra kortól, helytől és a nyelvi variációktól függetlenül.

A képi hagyomány szerint az erényöv első hiteles ábrázolása Konrad Kyeser Bellifortisában (1405), egy ostromgépeket és harci eszközöket leíró kódexben található. A szerző így kommentálta a képet: „Lakatot a négylábúakra, kötényt a firenzei asszonyokra. A tréfa köti össze ezt a csinos sorozatot. Ajánlom ezeket a nemes és engedelmes ifjaknak.” Az ostromgépek katasztere között tehát van mit keresnie a nemi erőszak ellen (is) védő lakatolt övnek. A XVI. századtól azonban épp nem az erényes asszonyokra aggatták Vénusz szalagját a képalkotók. Egy Hans Sebald Behamnak tulajdonított metszeten egy nő felöltözve, derekán övvel, de megbontott inggel áll egy öreg férfi mellett, akinek a pénzes iszákjában turkál. Az ábrázolásból kitűnik, hogy a nő öve nem az erényesség szimbóluma, a jelenet a prostituált és a kuncsaftja közti viszonyt jelzi. Ebből következően az öv viselete utalhat a prostitúcióra is. Ugyanez a szimbolika tűnik fel egy másik ábrázoláson, ahol egy nő baldachinos ágyon fekve kulcsot tart kezében, és azt egy gazdag öltözetű úriembernek nyújtja.

A koncepciót maguk a kiállított darabok teszik igazán csavarossá. A tárgyi hagyomány analitikus feltárásának köszönhetően megtudhatjuk, hogy a nagy európai múzeumokban (például a középkori emlékeket bemutató párizsi Cluny Múzeumban) eredetiként őrzött „középkori erényövek” mindegyike újkori hamisítvány. Talán ezért sem baj, ha a tárlat nélkülözi a tárgyak eredetiségét: minden bemutatott darab műtárgyként őrzött hamisítvány másolata, többek közt a muzeológia által jegyzett egyik „legrégebbi” erényövé, amelynek „eredetijét” a velencei Dózse-palotában őrzik, és amely a hagyomány szerint a padovai fejedelem feleségének készült. A hozzáfűzött kommentár szerint a zsarnok férj a testnyílások köré pengeéles fogakat álmodott, hogy még ujjal se érinthessék hitvesét.

Ez utóbbi gondolat átvezet minket a szexualitást hol elfojtó, hol a szélsőségeit kereső XIX. század világába. Kiderül, hogy a valódi - immár tárgyiasult - erényöveket leginkább a XVIII. század végén és a XIX. században alkalmazták, főleg a maszturbáció megelőzésére. Ezeket azonban jellemző módon nem az asszonyokra aggatták, hanem serdülő fiúkra. A síkosító kifejlesztője, Vasel doktor például 1786-ban szerkesztett olyan „elmés hevederrendszert”, amely megakadályozta, hogy a gyermek éjszaka magához nyúljon. Az orvosi eszközként szabadalmaztatott bőröveket a XIX. század magazinjaiban hirdették a mellnövesztő labdacsok és a bajuszkötők mellett.

A felvilágosodással megszülető elképzelések (ideák és ideológiák) a korábbi korok hiedelmeit és szokásait bélyegezték meg. Az enciklopédiák szerzői szabályos történeti inventáriumot tettek közzé a „középkor” barbár és civilizálatlan, a nőket és az emberiséget leigázó eszközeiről. Ha ezeket a tárgyakat nem találták meg a múzeumokban, hát addig keresték őket, míg el nem készült egy-egy „hiteles” másolat az egykorvolt valódiakról. A nyilvánosság különböző „hiteles” (lexikonok, teológiai és jogi kézikönyvek) és „hiteltelen” (szatirikus élclapok, szépirodalmi paródiák) médiumaiban előforduló szövegek és ábrázolások hatására több tekintélyes múzeum is vette a fáradságot, hogy beszerezzen efféléket. A valódiság illúziója jött létre a múzeumok autentikus környezetében. Innen pedig már csak egy lépés kellett addig, hogy a „kitalált” tárgy valódi funkciót is kapjon.

Amíg a XIX. század orvosai az elfojtás eszközét hozták létre az erényövről szóló legendák hatására, addig a XX--XXI. század képviselői a szexuális felszabadítás morbid játékszereit alkották meg ugyaninnen kiindulva. Ha csak a virtuális tér szöveges és képi kínálatában nézünk szét, láthatjuk, léteznek azok a fétistárgyak, amelyek a testi kínzáson alapuló szexuális játékokra képesek ráhangolni a felhasználókat. Kijelenthetjük, hogy az erényöv mint „kitalált” és újraalkotott tárgy napjainkra a szado-mazo szubkultúra része lett.

Valójában egész története is erről szól. A hallomáson alapuló titkokról és a nézés izgalmáról. A kurátor jó filológus és jó sebész módjára szedte szét, majd rakta össze az erényöv összes lehetséges képi és szöveges adatát. Egyetértve Varga Benedekkel, a tárgy „valódi története” az elmúlt 500 év mentalitástörténetének, szexualitástörténetének és muzeológiájának „torzításokkal, hamisításokkal és visszavetítésekkel gazdag láncolata”, amely sokkal inkább a modern korról és a máról mesél. Pontosabban arról, hogy a felvilágosodás századától kezdve hogyan akartuk a középkor és a reneszánsz kultúráját szemlélni, majd hogyan maradtunk oly tudatlanok, hogy elhittük, a középkor valóban sötét volt és embertelen, nőgyűlölő és aszexuális.

Megtekinthető szeptember 26-ig.

Tóth G. Péter