Berlioz: Faust elkárhozása
október 21., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mefisztó az Operaház színpadán, Mefisztó a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ahogy a hetvenes évek elején a magyar színházművészet által a publikum fölfedezte Jagóban a szeretnivaló hazardőrt, ma úgy látszik, hogy a nagystílű manipulátor – Mefisztó – alakja vonzza az előadókat és a közönséget egyaránt.
Az a Faust, amelyet Goethe öntött költői-drámai formába, sem prózában, sem zenében nem jeleníthető meg teljességében. Ám epizódjai a szimfonikus vagy hangszeres műként és operaszínpadon is feltűnnek közvetlenül kiemelve egy részletet, vagy csupán utalva az eredeti alkotásra. Berlioz meglehetősen szabadon kezelte a témát. Engedve a magyarok iránti, Liszttől eredeztethető rokonszenvének, beillesztett egy pusztai utazást és a Rákóczi induló máig legnépszerűbb változatát, amelyet a legendárium szerint Pesten járva komponált volna. Az ihletet bizonyosan itt szerezte.

Berlioz Faustjának mindössze négy szereplője van, de hatalmas a kórusapparátus: vegyeskar, férfikar, gyermekkórus. A „sztori” monológokban és párbeszédekben testesül meg, magyarán nincs akció. Hiányát mégsem érezzük, hiszen a zenében mindvégig pokolian erős a drámai fesztültség. Nincs egy másodperc sem, amikor a mű, illetve Kocsis interpretációja elengedné a hallgatót. 

Ez a mágneses vonzás jellemző a három főszereplőre is: Rubèn Amoretti játszotta – nem csupán énekelte – Mefisztó (Mephistopheles) szerepét. A műsorismertető szerint tenorból váltott basszus szerepekre. Nem igazi basso profondo, inkább lírai basszbariton, ám a formálása, stabilitása, a könnyedsége joggal ragadta magával a publikumot. Giorgio Berrugi – Faust – szintén „pályamódosító”, ő a klarinétot hagyta el az éneklés kedvéért, hajlékony lírai tenorja kiválóan alkalmas a nálunk oly hiányos francia repertoárra. Nála is az értelmezés és a stílus disztingváltsága tűnt föl, a technikai kiválóság mellett mint valami mesterlövő a fegyverét, úgy „tartotta célra” szólamát. Margit (Marguerite) szerepében Vizin Viktóriát hallottuk. Mint általában a külföldön szocializálódott magyar énekesek, tudta, miként kell a pódiumon viselkedni, amikor nem ő van premier plánban, hogyan találja meg fölösleges rájátszás nélkül helyét az adott szituációban és adjon apró metakommunikatív jelet, amellyel utal a tőle távol lévő kórussal való kapcsolatára. Nem mellesleg mozarti finomsággal szólaltatta meg Margit szólamát. Gábor Géza Brander szerepében vált egyenrangú társává a triónak.

A nagy tűzerejű csodafegyver Kocsis kezében a három kórus és a zenekar volt. A zenekari hangzásban olyan meglepő, ragyogó színeket kevert ki a karmester, amelyeket eddig még egyetlen Faust elkárhozása-előadásban sem hallhattunk, beleértve a néhány évvel ezelőtti salzburgit is. A dinamika, hangsúlyok, a gondolatok, a drámai konfliktusok képszerűen keltek életre, szinte éreztük a tavasz illatát, mintha bennünket is a körtánc sodorna mámorba. Úgy hírlik, Kocsis jövőre Strauss Arabelláját vezényli a budapesti Operaházban. Nos, akár ezt, akár más darabot, rendező legyen a talpán, aki vele dolgozik majd. Ha nála jóval kisebb cipőt hord, jaj neki. Ha legalább akkorát, az illető sok vitára számíthat, melynek gyümölcsét mi fogjuk élvezni. Bizakodjunk.

Albert Mária
Gramofon