Gramfon: Mi az, ami ötvenhárom esztendő után még mindig előreviszi a kvartettet?

Komlós Péter: Az érdeklődés. Abban a pillanatban, amikor ez az érdeklődés a jól ismert művek újrafogalmazása, illetve új darabok megtanulása iránt megszűnik, abba kell hagyni. Kuttner Mihállyal, a Magyar Vonósnégyes másodhegedűsével baráti viszonyban voltam – ő mondta egyszer: „Tudod, a meglévő repertoárt is állandóan porszívózni kell.” Ezt tesszük mi is, például a hat Bartók-kvartettel, amelyeket pedig darabonként több mint hétszázszor játszottunk koncerten, és kétszer lemezre is vettünk, mégis folyamatosan próbáljuk. Vannak olyan kottáim, amelyekből már a harmadiknegyedik példányt használom, mert az idők folyamán annyit változott az adott műről alkotott elképzelésem, hogy lusta vagyok kiradírozni a régit.

G.: Önöket a nagy magyar vonósnégyes-hagyomány letéteményeseként tartják számon. Már pályájuk elején tudatosan kapcsolódtak ehhez a tradícióhoz?

K.P.: Akkoriban még nem gondoltunk erre, már csak azért sem, mert nem fértünk hozzá a régi nagy vonósnégyesek felvételeihez. Legalább öt-hat év, mire kiderül, lesz-e egy kvartettből valami, mert a fiatalok többsége szólista karrierre vágyik. Én is annak indultam, Németh Géza is. De a kettő nem megy együtt. Egy vonósnégyes másfajta felkészülést, gyakorlást igényel; ha  helyt akarsz benne állni, sokkal műveltebb zenésznek kell lenned, mint egy szólistának. Végül  azért döntöttem a kvartett mellett, mert egy szólistának, ha minden jól megy, szintén megvan az évi 90-100 koncertje, de egész életében a tíz nagy hegedűverseny nehéz részeit gyakorolhatja (mert a többit már tudja), míg a vonósnégyes-irodalom kimeríthetetlen.

Polónyi István

G.: Pályájuk elején Weiner Leó és Mihály András sokat foglalkozott önökkel, de az ötvenes évek végén Lajtha László is egyengette az útjukat.

K. P.: Lajtha nagy szolgálatot tett nekünk azzal, hogy elhívta régi kedves tanítványát, Ferencsik Jánost, hallgassa meg, hogyan játsszuk Bartók I. vonósnégyesét. A darab elején csak a két hegedű játszik, a másik két hangszer viszonylag sokáig nem lép be. Amikor már vagy fél órája próbálgattuk ezt a részt, Ferencsik azt mondta: „Vegyék úgy, hogy ez olyan, mint mikor két lélek beszélget.” Ebből megértettük, mire gondol, és akkor hirtelen jó lett.

G.: Voltaképpen mi vitte önt a muzsikusi pályára? Mikor dőlt el, hogy ez lesz a hivatása?

K. P.: A szüleim azt mesélték, hároméves koromban elkezdtem sírni, hogy én hegedülni akarok, és ezt hosszú ideig, kitartóan követeltem. Édesapám, aki amatőr módon néha hegedülgetett, elvitt egy kedves barátjához, Reismann Kálmánhoz, aki alapfokú hegedűtanár volt, hogy hallgasson meg. Énekeltem neki mindenféle divatos slágereket – azt mondta, érdemes engem taníttatni. Egyébként egy házban laktunk az Operaház kitűnő baritonjával, Jámbor Lászlóval, aki hallott engem énekelni, és mondta a szüleimnek, hogy vigyázzanak, ne énekeljek túl sokat, mert gyönyörű hangom lesz.

Én azért énekeltem, és a mutáláskor el is ment a hangom. Kálmán bácsi elkezdett tanítani engem 1939-ben, aztán a háború miatt ez megszakadt, de 1947-ben folytattuk, és nála tanultam egészen addig, míg a Zeneakadémiára nem kerültem, úgyhogy konziba sem jártam. Már csak azért sem, mert én végig orvos akartam lenni, lehetőleg sebész. A nagybátyám, aki európai hírű belgyógyász volt, szintén e mellett kardoskodott. A hegedülésnek azért örült, mert úgy gondolta, attól fejlődni fog a manuális készségem, ami egy sebésznek elengedhetetlen. Mindig nagyon szerettem hegedülni – gyakorolni kevésbé. Rá kellett jönnöm, hogy az mire jó. Hogy gyakorolni csak azt lehet, amit már tudok.

G.: A kvartett mennyit gyakorol? Akkor is próbálnak, ha épp nincs közeli fellépés?

K. P.: Heti három próbát akkor is tartunk, ha két hétig nincs koncert. Máskülönben épp az a hangzás megy el, amiért évekig küzdöttünk. Én addig nem fekszem le aludni, amíg legalább a magamnak előírt technikai munkát (skála, etűdök) el nem végzem. Úgy tartják az orvosok, hogy gyakorolni bármikor lehet, de közvetlenül étkezés után soha. Ma már nem gyakorolok többet két és fél, három óránál – ami nem sok, de ahhoz elég, hogy jól érezzem magam a hangszeren.

Az interjú teljes terjedelmében a Gramofon 2010. téli számában olvasható.