Az emlékezés szigetei

Az emlékezés szigetei

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Vannak dolgok, amiket nehéz szavakkal vagy képekkel bemutatni – ilyen az esztelen, elvakult pusztítás.

A francia festő, Jean Fautrier saját bevallása szerint 1945 után azért fordult az absztrakt festészet felé, mert a borzalmak után nem volt képes többé az embert ábrázolni. Nem tudta, hogyan lehetne még megformálni azt az emberiséget, amely majdnem kiirtotta önmagát. Az idő megállni látszott számára, a tér és a környezet pedig megsemmisülni. A festő maga is tanúja volt a náci borzalmaknak, saját műterméből látta és hallotta a közelben folyó eseményeket, a kínzásokat és kivégzéseket.

Valami hasonló érezhető a megdöbbentő norvégiai terrorcselekménnyel kapcsolatban is. A művészet közvetlenül még nem reagált erre a dologra, valljuk be, nem is könnyen tehető meg. A történetmesélés szerepét a XX. században a festészettől a film vette át. Charlie Chaplin A diktátor című filmjében kíméletlen groteszkséggel ábrázolta a felsőbbrendű faji ideológiából származó atrocitásokat. Számára egy utcai lincselés az életből vett maró tragikomédia volt.

Chaplin azon kevesek egyike volt, aki azonos időben művészeti eszközökkel reagált bizonyos eseményekre. Ugyanakkor később azt nyilatkozta, hogy ha tudott volna a koncentrációs táborok létezéséről, akkor nem csinálta volna meg a filmet – még a realitás és a művészet realitása között is lehet határ. A teljes cikket elolvashatja a szuveren.hu oldalon.