A brit zenészikon 2012-ben jól van, idén 70 éves lesz és mindenkit csókoltat Kisses on the Bottom (Csókok a fenéken) című munkájával. Paul McCartney nem az első hős a popkultúrában, aki egy kis altáji viccelődést enged meg magának. 1989-ben a legendásan szennyes ajkú r'n'b díva, Millie Jackson Back to the S...t! (Vissza a sz...ba!) névvel ellátott rémanyaggal jelentkezett, a bajokat azzal tetézve, hogy a lemez borítóján egy vécécsészén trónolt. Jacksonhoz hasonlóan, bár kevésbé tudatosan a kellemetlen képzettársításokra utazott George Clinton 1993-ban, amikor lemezével arra szólította fel az embereket, hogy szagolják meg az ujját, de a Hey Man, Smell My Finger (Hé öreg, szagold meg az ujjamat) tapintatlanságánál sokkal fájóbb volt az a pillanat, amikor a punk zenét játszó chicagói társulat, a Dwarves az elkoptatott sex & drogs & rock & roll-szlogent a saját képére formálta a Blood Guts & Pussy-val (Vér, belek és p..a).

A frappáns címadásért folyó közdelem nemcsak alpárisághoz vezethet, hanem szürreális és elgondolkodtató képek létrejöttét is eredményezheti, ha alkotóik legalább olyan ügyesen kombinálják a szavakat és a hozzájuk társított asszociációkat, mint az amerikai absztrakt expresszionizmus festőművészei. Bármennyire szuggesztívek ezek a képek, az előadóknak nem árt vigyázniuk, ha nem akarnak olyan szemantikai rémtetteket végrehajtani, mint az Emerson, Lake and Palmer a 73-as Brain Salad Surgery-vel (Agysaláta-sebészet), Wayne Coyne és zenekara, a Flaming Lips a The Day They Shot a Hole in the Jesus Egg-el (A nap amikor kilyuggatták Jézus tojását), vagy a Heavy Heavy Low Low a Turtle Nipple and the Toxic Shockkal (Teknősmellbimbó és toxikus löket).

Utóbbi formáció nemcsak a 2008-as lemez elnevezésekor volt elemében, hanem a számok felcímkézésekor is: a teknősmellbimbós-toxikus alkotáson olyan trackek szerepelnek, mint a Trot Line Beer Can (Horgászzsinór sörös dobozzal), a Supernova Ninja Surfers (Szupernóvalovas nindzsák), a How Many Dads Must Eat Themselves? (Hány apának kell felfalnia magát?) vagy a 300, 100 Points, 100pts, Gummy Octopi (300, 100 egységnyi, 100 pontnyi nyúlós polip). Nem mindig a rövid és frappáns címek a legfigyelemfelkeltőbbek. Az amerikai énekesnő és dalszerző, Fiona Apple 1999-ben második lemezének nyolcsoros címet adott. Fiona Apple-höz hasonlóan bőbeszédű volt a Chumbawamba 2008-ban: nekik 865 karakter kellett az elnevezéshez.

A legőszintébb, ugyanakkor legkevésbé sem Google-barát névvel a belga Soulwax látta el 2007-es remix anyagát. Az album címe magyarul: "Ezeknek a remixnek a többségét másoknak készítettük az évek során, kivéve azt, amit az Einstürzende Neubautennek csináltunk, mert azt elvesztettük, illetve nincsenek rajta azok sem, amikről csak páran gondoltuk, hogy jók, vagy nem felelt meg a hosszúságuk, de vannak rajta olyanok is, amiket nehéz lenne máshol beszerezni, mert az emberek elfeledkeztek róluk vagy egyszerűen nem adtuk ki még őket máshol, egy pár darab, amit tényleg szeretünk, néhány olyan, ami csak simán jó, néhányat ingyen csináltunk, néhányért pénzt is kaptunk, van amit csak magunknak gyártottunk mások hozzájárulása nélkül, és vannak, amiket a haverjainknak készítettünk, hogy cserélhessünk velük, de sosem készültek el időben, viszont mindegyiket a genti stúdiónkban vettük fel."

Ennél sokkal bosszantóbb, amikor ismert és ismeretlen előadók agyonfacsart szóviccekkel vagy fellengzős, látszólag univerzális üzeneteket hordozó szlogenekkel próbálják megnyeri a közönséget már a borítón. Billy Corgan és együttese 1995-ben egy juhászkutya és egy dinnye keresztezésből újra feltalálta a melankóliát, amint azt az amúgy hibátlan Mellon Collie and the Infinite Sadness cím is jól definiál. Ehhez hasonlóan erőltetett nevet kapott a REO Speedwagon munkája, a You Can Tune a Piano but You Can't Tuna Fish (Egy zongorát hallhatóvá lehet hangolni, de a tonhalak hangolhatatlanok) is, az amerikai The Butthole Surfers punkjainak pedig egy 's' és egy 't' betű felcserélésével sikerült megalkotniuk minden idők legfárasztóbb lemezcímét: a magyarra lefordíthatatlan Hairway to Steven természetesen a Led Zeppelin halhatatlan Stairway to Heavenjét izmozza. Szép teljesítmény ez egy olyan zenekartól, amely egy évvel korábban már minden ócska névadó versenyt megnyert a Locust Abortion Techniciannal (Sáskaabortusz szakértő).

A kanadai indie rock együttes, a The Unicorns olyan filozofikus hangulatba került a kétezres évek elején, hogy lemezük borítóján tette fel az egész világ számára közömbös kérdést: Ki fogja levágni a hajunkat, amikor már halottak leszünk? (Who Will Cut Our Hair When We're Gone?) Ennél már csak a kaliforniai ska-punk Fishbone tagjai tudták komolyabban megmozgatni az agytekervényeket '93-as ajánlatukkal, amely azt a tételt mondja ki, hogyha egy majom agytranszplantáción esne át, akkor minden bizonnyal azt hinné magáról, hogy ő az univerzum középpontja (Give a Monkey a Brain Transplant and He'll Swear He's the Center of the Univers). Szintén komoly zavar lehetett a fejekben Fred Dursték nu metal konyháján a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water (Csokoládé tengeri csillag és hot dog ízű víz) keresztelőjekor, amely a maga több mint tíz millió példányos eladási mutatójával a világ legsikeresebb, teljesen értelmetlen címen megjelent lemeze.

Itthon is találni előadókat, akik láthatóan zavarba jöttek a lemez címadásának pillanatában, elég csak az Akela Forr a dalom című munkájára, vagy Rúzsa Magdi új CD-jére utalni, ami a Magdaléna Rúzsa: Rúzsa Magdi estjének dalai néven jelent meg tavaly novemberben. A műfaj éllovasa egyértelműen a hazai nyelvészek generációit rettegésben tartó Pap Rita. Csovi Csovi Jasper és a Csodacsacsi gazdája 1995-ben olyan mélyre ütött a Jódli dilivel, mint még azelőtt senki. A maxilemez címe a hozzá társított borítóval a hazai popszakma egészségét nagyobb mértékben károsította, mint több hektoliter artériába fecskendezett anyatej.

ND