15 millió dollár kötegelve, egymásra rakva olyan széles és olyan magas, mint egy Mini Cooper. Akkor is, ha az összes bankjegy hamis. Az eredeti pénz súlya kicsit változik, mert ha vízjeles papírra a megfelelő mennyiségű speciális festékkel nyomják, bankjegyenként 0,2 grammal nő a tömeg. Ha megvan a lé – lehetőleg a közismerten minőségi munkára képes panamai nyomdából –, márcsak be kell csempészni az Egyesült Államokba, ahol olyan sok a valódi pénz, hogy fel sem tűnik egy minicoopernyi nem valódi.

Ha valakik nagyban játszanak, lehetséges némi árukapcsolás is: egy kis kokóval és egy Jackson Pollock-festménnyel növelhető a tét. A nézők többsége semmit nem tud Pollock eszméletlen festményeiről, legfeljebb annyit, ami a filmben elhangzik: elég drága. A kokainról viszont az is elég sokat tud, aki még sosem használta. A DEA (Amerikai Kábítószer-ellenes Ügynökség) honlapja a kábítószer elleni harcot bemutató tárgyszerű információk mellett – az Egyesült Államok hatmilliárd dollárt költ csak a közvetlenül a határainak körzetében tevékenykedő bandák elszigetelésére – a mexikói kartellek állati kegyetlenségeit naturális fotókkal alátámasztó szájtok a legnépszerűbbek.

A Csempészek című új amerikai film nem az illegális kereskedelem ellen érvelő reklámfilm, hanem éppen mellette kampányol. Az ilyen filmek egyetlen feltétele, hogy törvénytisztelő állampolgárokat ne veszélyeztessen, a meccset margón kívül kell lejátszani. Bonnie és Clyde legodaadóbb rajongói abból a halmazból kerültek ki, akik egyáltalán nem szerettek volna egy gengszterpáros szomszédai lenni.

Chris (Mark Wahlberg) sógora elszúr egy üzletet, ezért ejtenie kell a motyót, ám ezt a megbízói nehezményezik. Az ajánlat az, hogy néhány napon belül vagy leszállítja az árut, vagy annak az ellenértékét. Ha nem teszi, a saját kezébe adják a fülét, sőt a családját, a nővérét, valamint annak két gyerekét is bántani fogják. A fenyegetésekben Tim jár az élen, akit az amerikai film intelligens lúzere, Giovanni Ribisi alakít. Ribisi sikoltozó hangja és művészi tetoválásai a film legtökéletesebben kidolgozott részei.

Chris, aki nemrégiben tért jó útra, kénytelen bevállalni az utolsó nagy melót. A régi haverokkal megcsinál egy panamai utat. Az ilyen vállakozás különösen nehéz, egyrészt a forgalmas panamai dokkokban jelentkező parkolási gondok miatt – ezt a film egyáltalán nem viccesnek szánt jelenetében egy akárhánytízezres bruttóregiszter tonna kiszorítású hajóval demonstrálják – másrészt a panamai bandák a mexikóiaknál is barbárabbak. A főnökök főnöke, egy pszichopata gaucsó farkasokat, kígyókat és más állatkertben megtekinthető szörnyetegeket rossz adósokkal táplál.

Senkit nem fog meglepni, hogy Chris végül is legyőzi a nehézségeket. A nézőnek nincs más dolga, kényelmesen hátra kell dőlnie a székben, és közben arra gondolni: mintha ezt a filmet már látta volna. Valóban. 2008-ban, a skandináv krimik konjunktúráját kihasználva Óskar Jonasson Reykjavík-Rotterdam címmel már körüljárta a csempész sztorit. Az izlandi Chris, Kristófer az alkoholcsempészetben volt érdekelt, kokó helyett azonban fridzsidereket, szófákat és más lakberendezési cuccokat is bejátszott az országba, az ő sógora is ejtette az árút, de persze nem egy azonnal elsüllyedő hűtőszekrényt, hanem valami mást. Ki gondolta volna, hogy Izlandon, ahol a legjobban jövedelmező áru az illegálisan behozott alkohol, adott esetben szívesen elcsalják az áfát és nem szeretnek vámot fizetni.

A vészes forgatókönyvhiányban szenvedő, és az elmúlt időszakban kizárólag a fantasy világának extrém mesehőseit foglalkoztató amerikai filmipar problémáinak megoldására jó lehetőségnek tűnik már elkészült, a világ maradék felén egyszer már sikeres filmeket újracsinálni. Hollywood nem lop, hanem reciklál, ez nem tilos, ráadásul a szerzőknek rendesen fizet, néha többet, mint amennyibe egy szakszerűen elkészített európai film kerül. A tetovált lány volt az utolsó ilyen gyötrelmes próbálkozás: senki semmi eredetit nem talált benne, de a nézők pont arra voltak kíváncsiak, hogy a jóhoz képest mennyire rossz. Nem csalódtak.

Baltasar Kormákur

UPI Media

A Csempészek producerei körültekintőbben jártak el. Rendezőnek Baltasar Kormákurt kérték fel, aki Kristófert játszotta a Reykjavík-Rotterdamban. Kormákurnak ez az első nagy költségvetésű hollywoodi filmje, korábban ő rendezte az egzaltáltan vicces 101 Reykjavíkot és a durván lehangoló Vérvonalat. Európában respektált művész ő, a neve pedig a főcímen elég bizarrul mutat ahhoz, hogy Wahlberg ambícióit támogassa. Kormákurnak azt kellett bebizonyítania, hogy képes uralni azt a struktúrát, amit a kényes sztárok automatikusan mozgásba hoznak (Wahlberg mellett Kate Beckinsale, Ben Foster és J. K. Simmons), ám a rendezőtől a különleges bánásmód mellett karakterük újraélesztését is elvárják. Az intelligens és rejtélyes izlandi férfi igyekezett és nem okozott csalódást.

Kormákur izlandi dolgaiból mindig előtör valami élés fény, most a sötétségből kellett nagy fényerejű közönségfilmet csinálnia, és megcsinálta ezt is. Az ilyen filmek kizárólagos éltető eleme a látványos és brutális akciótartalom. Kormákur az emlékezetes finálét, a panamai különleges egységek és a Pollock-festményre – egy darab vászon mégsem annyira veszélyes, mint pár kiló kokain – utazó gazfickók összecsapását oldotta meg a leglátványosabban. A jelenet felvétele után 30 ezer töltényhüvelyt kellett összeszedni. Ennyi elszórt töltényhüvellyel a Csempészek biztosan több az izlandi eredetinél, aminek viszont a vége-poénja minden tűzijátéknál jobban működik.