Államérdekből

"Meztelen nő egy krokodil szájában."

Valaki meghal, valaki megszületik, az egyiket kinevezik, a másik megy. Az elnök lelkiismeret furdalás nélkül jelentheti országa polgárainak - Franciaországban a létszám nem változott, ma sem történt semmi említésre méltó. A franciák egyébként sem szeretik, ha valami említésre méltó dolog történik az országukban: megmaradtak izgékony, kényes és kényelmes demokratáknak, ahol a fekete, fiatalkorú hímekből lehet lúzer labdarúgó, boldog szerszámösszeszedő, de nyomorult miniszter is.

Az Államérdekből című film főszereplői közül történetesen mindenki fehér, tehát nem reprezentálja az arányokat, melyek betartása fölött a franciák ugyanúgy halált megvető bátorsággal őrködnek, mint a bouillabaisse receptjének sérthetetlenségén: elég egy kimaradt babérlevél - a szükséges kettőből - és esetleg kitör a forradalom. A feketék most kimaradtak a buliból, de örülhetnek, mert ennyi célra tartó, számító és aljas ember társaságában nehéz lenne feketének maradni.

A tökéletes hallé Délen készül, a poltikát változatlanul Párizsban csinálják. Jól megfigyelhető, hogy az érzelmi politizálást, amivel De Gaulle elkápráztatta a nemzetet, és amit André Malraux nagylemezeken is megjelentetett lelkes beszédekkel támogatott, felváltotta a racionális, technokrata és üzleti szemléletű politizálás, mert a kalkulációk szerint az érzelmileg nem motivált politikus kevésbé számító.

A politikusokról szóló filmeket átitatja a politikusok iránt megnyilvánuló gyűlölet. A Miniszter félrelépen kívül nem nagyon született olyan film, ami szimpatikus kormánydöntésről, példaértékű miniszteriális munkavégzésről tudósított volna, leszámítva persze a dogmatikus kor filmjeit és a hollywoodi prudukciókat, amikben a tét minimum a világ megmentése. Valójában kiváló miniszterről filmet készíteni nem kúl.

Sok a kísértés, ezért a filmek inkább a gyengeségről, a megkísértésről, a rútságról és a hétközi gaztettekről szólnak. Schöller nem idióta és nem demagóg, tudja, hogy a fejlett demokráciákban erős a civil kontroll, meg még mindig tökös a sajtó, de azt is tudja: a fejlett demokráciákban egy lépéssel előrébb jár a civil kontroll erejét tompító kommunikáció, és nem mindig eredménytelen a sajtó átállítása.

Már nem a megkísértés a divat, hanem a korrupció megelőzését is magában foglaló kormányzati akciótervben lévő későbbi lehetőségek kihasználása. Ha már a privatizáció megtörtént, a privatizáció privatizációjában lesz a következő üzlet, erre shortolnak a kínaiak is, és ha onnan fúj a szél, akkor nem kétséges, államérdekből ezt kell kihasználni.

Régen azért hibáztak annyit a politikusok, mert túl nagy térben és túl nagy asszisztenciával dolgoztak, most azért, mert a terek klausztrofobikusan összeszűkültek, a stáb kislétszámú, gyorsan kiképzett, rosszul öltözött, és az ambíciók 4 évig, esetleg 4+4 évig terjednek. Az Államérdekből közembereinek a régi szép idők extráiból megmaradt a szolgálati Peugeot - az útvonalat biztosító, a civil autókat rugdosó 2 db motorosrendőr helyett - egy sok mindent ellátó titkárszerűséggel, akinek az izmai kocsmai verekedéshez elegendőek, az állami mobil, valamint a tisztelgés minden állami épület előtti poszttól.

Az Egyesült Államok elnökének lenni többnyire jó, Franciaországénak már nem annyira, ugyanitt pedig miniszternek lenni még annyira sem. Mondjuk, egy közlekedési miniszter (Olivier Gourmet elképesztő alakításában) jól elvan a gyors, hangtalan és hibátlan TGV-vel, ám fájdalom: a tárcához tartoznak a buszbalesetek is. A közbeszerzési pályázat, az autópálya avatás és a buszbaleset minden közlekedési miniszter rémálma.

A filmben éppen merevedő farokkal egy egészen más álomból, ún.: erotikus álomból ébred a miniszter, pontosabban felébresztik. Az ilyen állami emberek azt állítják, a sok halottal járó közelekdési balesetek általában hajnali fél háromkor történnek, plusz úgy követleznek be, mint az első, igazán rosszindulatú őszi nap: esővel, köddel, esetleg havat hoznak, ráadásul mindezt hétfő hajnalban.

Az erotikus álom meghökkentő: egy teljesen meztelen nő a kiszolgáltatottságát még nyilvánvalóbbá téve előbb széttárja a lábait, láthatóvá teszi a szeméremajkait, a szoba sarkában várakozó krokodil felé kúszik, majd elnyeleti magát annak a szájában. Peter Schöller ezzel a brutális képpel talán azt akarta megmutatni, innen nincs tovább. Persze van: ami ezután következik, ragacsos, rémisztő és eszméletvesztést okozó ütést mér a nézőre.

 

Azt gondolják, ez túl ismerős, ezért nem is olyan izgalmas? Dehogynem. Az Államérdekből elkeserítő hangulatot okozó film, mégis eléri a legtöbbet, amit film elérhet: kimondja, amit a néző valamiért csak sejt, eligazít és igazságot szolgáltat, de csak a nézőnek, és egyelőre csakis a moziban. Erre a filmre be kéne ültetni az összes politikust, válasszanak maguknak szerepet, a megtekintés előtt hunyják le a szemüket, kivánjanak a szerephez egy sorsot. Nehéz lesz jól kijönni belőle.

Rendező: Peter Schöller

Főszereplők: Olivier Gourmet, Zabou Breitman, Michel Blanc

ImDb-értékelés: 6.9/10

hvg.hu-értékelés: 8.5/10

Ted

"Gyerünk, verjük el a zsidó gyerekeket!"

Az amerikaiak világképe szerint csak egyetlen erősebb dolog létezik az Apache helikoptereknél: egy magányos, szeretetre éhes nyolcéves gyerek karácsonyi kívánsága.

A világ jobban járt azzal, hogy John Bennett, aki annyira lúzer, hogy még a szenteste előtt szokásos zsidógyerek-verésből is ki van rekesztve, 1985 karácsonyán szüleitől nem játék harci helikoptert, fegyverekkel felszerelt akciófigurát vagy ölős videójátékot kapott, hanem egy hatalmas, imádnivaló plüssmackót. Ted, a Family Guy alkotója, Seth MacFarlane legújabb animációs fenevada hús-vér szereplők társaságában ökörködik egy egész estés játékfilmjében.

Huszonhét évvel később a bostoni kisfiú Teddy mackójából kanapén zsibbadó, megállás nélkül füvező, söröző, szexmániás ex-celeb lett, aki egyértelműen visszafogja gazdáját a (szellemi) fejlődésben. A Mark Wahlberg által játszott harmincas férfi jól érzi magát ebben a lumpen létben: az csak környezete, elsősorban az ágyban is diszkókészre sminkelt, céltudatos barátnője (Mila Kunis) számára zavaró, hogy ennyi idős korára sem lehet őt leválasztani mackótestvéréről, hogy Johnny a lepedő alatt fingik együtt a boccsal, ha villámlik, és jövőjük helyett még mindig Flash Gordon, és nem a karrier meg a házasság a téma.

A helyzet a pár negyedik évfordulóján válik tarthatatlanná, Ted nyelvén bekeverik az utolsó szart is a palacsintába, eljön a "vagy a csaj, vagy a maci" választás ideje, amikor az éretlen plüssfigura partiján barna lesz közös otthonuk parkettája egy bevállalós prostinak köszönhetően. Bennettet barátnője a "felelsz vagy mersz " játékéra kényszeríti, amiben a férfi meglépi a legváratlanabbat: ráveszi Tedet, hogy költözzön el tőlük, és kezdjen önálló életet.

Az alaphelyzet nem ismeretlen a MacFarlane által jegyzett húszperces animációs sorozatok rajongói számára, hiszen ilyen és ehhez hasonló, szakítópróba-konfliktusokat már ezerszer lejátszottak egymással a Family Guy, az Amerikai fater és A Cleveland Show firkái.

Az új évezred elején bevetett, és azóta is sikeresen működő MacFarlane-i képlet nem újult meg egy Tedre, sőt Amerika első számú animációs megmondóembere még a szókártyákat sem kevertette meg erre az alkalomra agytrösztjében, ahol mint azt egy South Park epizódból tudjuk, kizárólag lamantinokat alkalmaznak. Előbbi sikerrecept titka nagyon egyszerű, a Tedet nézve pedig könnyen rekonstruálható.

Vegyél egy teljesen hétköznapi amerikai arcot, akinek legjobb barátja egy emberi jellemvonásokkal felruházott, szókimondó és nagy dumás állat vagy mesefigura. Ültesd le őket egy kanapéra, adj a kezükbe egy bongot, és ereszd rájuk a sorsukért aggódó szeretteiket vagy pár kekeckedő epizódszereplőt, akik történetesen szexuális identitászavarokkal küszködő heterók, nevetségesen öntudatos melegek, nyakas konzervatívok, perverz vallási fanatikusok, lúzer liberálisok, vagy bármelyik olyan társadalmi csoport tagjai, akiket a róluk alkotott sztereotípiákat vizsgálva lehet könnyedén azonosítani, majd karakterrajzuk felskiccelése után gátlástalanul kifigurázni.

MacFarlane nem csinál mást, minthogy ezekre, ha tetszik osztályokra, szubkultúrákra vagy társadalmi csoportokra jellemző szófordulatokat használja, angoljukat karikírozza és teszi őket ezáltal nevetségessé. Ennek megfelelően a poénok között annyi, a jelenlegi és múltbeli amerikai közbeszédre, közéletre, és kiemelten a szórakoztatóiparra vonatkozó (popkult) utalás jelenik meg, hogy ezeket szinte csak azok értik, akiknek az érzékszervei állandóan rá vannak csatlakoztatva a CBS, az ABC, a FOX, az NBC és a CNN csatornáiban hömpölygő hírekre.

Magyar feliratot gyártani hozzájuk a legnagyobb fordítói kihívások közé tartozik, édes anyanyelvünkön, szinkronnal pedig olyan üresen és nyomasztóan hangzanak a poénok, mint egy olyan Garfield képregény, amiben a narancs macska helyett Stohl András a főszereplő.

Stohl a magyar változatban nem a mackót, hanem Mark Wahlberget szinkronizálta, ezért szerencséjére egyetlen poént sem böffenthetett bele a mikrofonba, mivel ezeket az alkotók a kitömött főhős mocskos szájába adták: ezeket Nagypál Gábornak kellett felmondania. A szinkron eleve húsz százalékkal rontja a humorfaktort.

Ilyet láttunk már véresebb kiadásban Chucky babától, ő azonban gyártójának köszönhetően tökösebb legény volt, mint Ted, aki saját elmondása szerint többször írt panaszleveleket a Hasbro-nak azért, mert nincsen pénisze. Ennek ellenére szorgos maci ő, gyakran téved be a málnásba, Norah Jones is megcibálta már a címkéjét, sőt a film végén az is kiderül, hogy előléptetik azért, mert munkahelyén krumplisalátát evett internetről letölthető pénztárosnő csaja feszes fenekéről.

Azelőtt még elrabolja őt egy zavart és erőszakos gyerek még zavartabb és még erőszakosabb apukájával, kettétépik a Red Sox stadionjában, ahová Stephen King jár szabadidejében, amikor nem gyerekeket felfaló játékállatkákról ír éppen.

 

A medverablás összehozza a férfi éretlensége miatt időközben szétment párt, zárásként jön egy snittnyi esküvő, ahol a pap Sam Jones, alias Flash Gordon, és mindenki térdét csapkodva élvezheti a nagy, forró medvepuszit, majd mehet haza a barlangjába elmélkedni Theodore Roosevelt és a fához kötözött medvebocs esetéről.

Rendező: Seth MacFarlane

Főszereplők: Mark Wahlberg, Mila Kunis, Norah Jones

ImDb-értékelés: 7.6/10

hvg.hu-értékelés: 5/10