"Menjünk oda, keressük meg, pusztítsuk el!"

A feláldozhatók vetítése után azt kérdeztem valakitől, mi a véleménye a filmről? Azt az kimerítő választ adta: semmi. De jól szórakoztál? – faggattam tovább a részletekről. Azt mondta, jól. Lám, lám, milyen kevés kell a sikerhez.

Gore Vidal, a nagy amerikai író is feltett egy érdekes kérdést, a megnyugtató válasz reményében saját magának: miért van az, hogy háborús időkben növekszik a mozik látogatottsága, békeidőben viszont megnő a mozikban a háborús filmek iránti érdeklődés? Vidal a kérdést megértette, de nem tudta rá a választ, ezért elkezdett gyanakodni arra, hogy azért, mert a szarnak is van integritása.

Egy másik amerikai, Sylvester RockyRambo Stallone szerint a kombattálás minden élőlény ösztön-cselekvése saját faja életképességének manifesztálására: mutasd magad erősebbnek, ügyesebbnek, aljasabbnak, ha nem megy, ölts álcát, ilyen egyszerű ez. Az életben maradás igényének bejelentése után a harc a domináns szerep tartósításáról szól. A háború ugyanúgy a természetet utánozza, mint az üzleti terv és a mozisorozatok: az első rész a fennmaradásról, a túlélésről szól, az összes többi valaki győzelméről, a másik fél eltiprásáról.

Wikipedia

A feláldozhatók (2010) a szakemberek szerint nem volt életképes. A nagy stúdiók szerint kevés néző támogat egy öregszagot árasztó filmet, amit a szélütött Stallone organizál, ráadásul a gázsi felét az egyeztetést végző ügynökök meg az ügyeletes orvosok viszik el. A nagy stúdiók azonban tévedtek. A nézők többsége változatlanul szívesen nyilatkozik arról, hogy a moziban semmi más nem érdekli őket, csak a kikapcsolódás, ezért diadalra vitték a digitalizált szorítókötelek között zajló másfél órás permanens harcot.

A feláldozhatók 2 még nagyobb büdzséből, 100 millió dollárból készült – a film három hét alatt behozta az árát -, és ahogy Stallone ígérte, még több sztár még több, még eszementebb akciójelenetben látható. A film komolyságát és a majd látható veszélyes jelenetek iránti érdeklődést fokozta, hogy a bulgáriai forgatáson meghalt egy kaszkadőr, az öniróniát kedvelőknek pedig egy kamu hírrel és a hozzá kapcsolódó fotóval dokumentálták, amint Stallone és Arnold Schwarzenegger egymás mellett fekszik egy kórházi ágyon. Nem betegen, sérülten.

A feláldozhatók 2 nem minden idők legostobább filmjeként vonul be a filmtörténetbe, mert vannak ennél ócskább filmek is, hanem Stallone kalkulációjának visszaigazolásán túl főként azért, mert a gyártási folyamatból kiiktatták az akciótervvel helyettesített forgatókönyvet.

Azért a filmnek, amelyben több reaktivált sztár látható, mint a 12 dühös emberben vagy az Ocean’s 11-ben van egy izgató történetmagja. Három kiló plutóniummal az ember könnyen viccel, 2 tonna birtoklása pedig valódi fenyegetés, akkor is, ha Stallone, Jason Statham, Chuck Norris, Arnold Schwarzenegger vagy Jean Claude Damme játszik vele. A plutóniumról azt kell tudni, elég kevés van belőle ahhoz, hogy megmozgassa az emberek fantáziáját, ráadásul most aktuális is: sokan vennének egy marék plutóniumot a tervei megvalósításához.

Mivel a plutónium a szabad piacon nem hozzáférhető, onnan kell szerezni, ahol feltehetően sok van belőle. Néhány éve még az Ukrajnában felejtett szovjet atompotenciál volt a kurrens áru, de miután egy rakéta gyanússá tesz az első határátkelőn, akkor is, ha azt konténerbe rejtve próbálják becsempészni, a filmesek átálltak valami könnyebben szállíthatóra. A plutónium azonban csak drog a végig bepörgött közreműködők kondíciójának fokozásához, és az egyre növekvő tábor érdeklődése konzerválásához.

A harmadik részre Norris kivételével már mindenki igent mondott, és Stallone lépéseket tett újabb sztárok leigazolására. Mindenek előtt Steven Seagalról, Harrison Fordról, Nicolas Cage-ről és Clint Eastwoodról hallani, meg Wesley Snipes jöhet, feltéve, ha addig kiengedik abból a (valódi) börtönből, ahol jelenleg tartózkodik.

Rendezte: Simon West

Főszereplők: Sylvester Stallone, Jason Statham, Bruce Willis, Arnold Schwarzenegger, Chuck Norris

IMDb-értékelés: 7.6/10

hvg.hu-értékelés: 5/10

"- 160-as az IQ-m.- Na, igen, de az dollárban nem ér annyit, mint euróban."

Egy sziklaüregben átrepülő helikopter fedélzetén tartózkodás után a második legveszélyesebb dolog íróasztal mögül szemlélni a világot: jobb egy kávéház teraszáról vagy privát vetítőből, ahol egy csomó, a Cinecittában készült film pörög.

Woody Allen érdeklődése sokáig New York-ra korlátozódott, ott is leginkább a belső terekre. A művész sokáig rettegett minden élőlénytől, aminek kettőnél több lába van és átmászik rajta, de aztán egy nagy ugrással elkezdte felfedeznia a világ többi részét is. Legutóbb, még a hetvenes években, az Annie Hall idején Tony Roberts társaságában volt egy csábító, elvi lehetősége átlahadnia plutóniumfelhőn: mindaddig az a Los Angelesi volt a leghosszabb utazás, amit életében megtett. Woody Allen egy másik közmondásos kényszerképzete az, hogy azt a liftet is eltéríthetik, amiben éppen ő tartózkodik, ám miután újrapozicionálta Manhattant, erőt vett magán és ellátogatott Barcelonába, Londonba, Párizsba, most pedig Rómába.

Wikipedia

Róma bámészkodásra és filmkészítésre egyaránt kiváló terep. Az istenek teremtették, ez nyilvánvaló, itt vannak a legjobb teraszok, egy ajtó, amin Cellini mester 40 évet piszmogott, a Colosseum, Francesco Totti, valamint a Spanyol lépcső, a főszerepben Audrey Hepburnnel és Gregory Peckkel. Woody Allennek nem kellett használnia a Párizs-filmben alkalmazott időutazásos álomeffektet: elég volt megmozgatnia az ötvenes-hetvenes évek népszerű olasz szkeccsfilmjeiből ismert figurákat.

Kétféle filmkészítő szakember ismert. Az egyik, nevezzük Bruce Willisnek (ő az organizátor A feláldozhatókban, a harmadik rész előtt javasoljuk: beszélgessenek a szerep átvételéről a főneurotikussal), azért megy el egy városba, hogy visszabutítsa abba a korba, amit Hollywoodban túl költséges lenne reprodukálni, aztán úgy hagyja. A másik, legyen ő Woody Allen, azért, hogy a moziban megidézze egy város arcát. Bruce Willis stábja éppen levonult Kőbányáról, Allen viszont bemutatja nekünk Rómát.

Allennek még mindig jól áll a komédia, meg a neorealizmusra kacsingató beugratások is átjönnek, de elég rosszul megy a kettőt keverése. A Rómának szeretettel próbát tesz a humor és a keserűség összkotyvasztására, de ritkán adja azt a leírhatatalan ízt, amit mindenki megkaphat másfél euróért egy campari sodaban. A két órában vannak vonzó részek: Woody változatlanul a legjobb azok közül, aki egy koromfekete főcímből az induló képpel tökéletes illúziókeltő hangulatot tudnak teremteni -, de Roberto Benigni idétlenkedése és Woody néha nyomasztó okoskodása eltereli a figyelmet az egyetlen igazi látványosságról, a kenyerét hanyatt fekve kereső Penélope Cruzé egyre jobb lábairól.

Elég figyelmesen elolvastam a filmkészítésről egy svéd operatőr beszélgetését Woody Allennel. Sok mindenről elmélkednek, mindenféle képkompozíciókról, plánokról, szerkezetről és efféle hülyeségekről, de arról egy szó sem esett, hogy a filmben egy város nemcsak helyszín, atmoszféra és kulissza lehet, hanem akár cím, plakát és abszolút főszereplő is. A Rómának szeretettel gyorsvizit, flört, hódolat, udvarlás, rajongás, beteljesületlen szerelem. Woody Allen szavaival élve: nevetés nélkül ilyen jót már rég nem mulattam.

Rendezte: Woody Allen

Főszereplők: Woody Allen, Roberto Benigni, Alec Baldwin, Penélope Cruz

IMDb-értékelés: 6.6/10

hvg.hu-értékelés: 6/10