Alföldi regnálásának utolsó hónapjaiban nem lehet úgy ellátogatni a Nemzetibe, hogy ne lógjanak még a csillárról is a lelkes kulturálódók. Süt a nap a Duna felett, és vagy százan cigarettáznak az ajtóban, hogy a végre elérkezett tavasz ellenére érzelmileg is rá tudják venni magukat, hogy 1 óra 40 perben leróják tiszteletüket a holokauszt áldozatai előtt. Odabent, szokás szerint, pattanásig feszült a helyzet a jegypénztárakban: kb. hatvan néni és engedelmes egyetemista unoka toporog Mephisto-jegyekért a sarokban, a színház alkalmazottai arcán pedig az elnyűtt hősiesség olyan arckifejezése ül, mintha minimum most oldották volna meg a szíriai Vöröskereszt legégetőbb problémáit.

Nemzeti Színház

Az „egyszeri alkalommal” és a „felolvasószínház” kifejezések komoly húzóerőnek bizonyulnak. A projekt megálmodója, Lengyel Anna és a PanoDráma nem is viccelik el a dolgot: belépéskor 45 oldalas információs füzetke vár mindenkit, benne hasznos infók Peter Weiss, a 20. századi német irodalom egyik legünnepeltebb alakjának drámájáról, a 11 énekből álló A vizsgálatról. Ha ez nem lenne elég (elég lett volna), még 22 oldalnyi kronológiát is kapunk a holokausztról en bloc, 1919-tól felfele (jaj), úgyhogy mire a büfét elérjük, már garantált a jókedv.

De aztán eszünkbe jut, hogy ha a Holokauszt Emlékközpont és az általános alaptanterv nem tud gondoskodni róla, hogy e történelmi katasztrófa emlékét méltóképp őrizze és tovább adja, akkor legalább annak örülni kell, ha a nemzet színháza magára vállalja ezt a feladatot. Mire elfoglaljuk a helyünket, már nagyon komplexnek látjuk a helyzetet.

Peter Weiss-t a világ pont A vizsgálat kapcsán ismeri-szereti, bár hazánkban inkább a Marat/Sade c. csavaros történelmi műve kapcsán szokás emlegetni. Az először 1965-ben bemutatott A vizsgálatnak (itt német eredetiben  – itt pedig angolul olvasható) alcíme „Oratórium 11 énekben”. A szakralitásra törekvő, kántálás-jellegű szöveg, amely elidegenítés gyanánt sehol nem tartalmazza a zsidó szót, eredetileg egy a dantei pokol-purgatórium-menyország hármassal foglalkozó trilógia darabjának készült, tehát – bár egy 1958-as náci per hanganyagát szó szerint használja - semmiképpen nem törekedett realizmusra. Amikor meglátjuk a fekete, bíróságot idéző „díszletet”, már sejtjük, hogy a szerzői szándékot itt elég lazán fogják kezelni.

Nemzeti Színház

Mohácsi A dohány utcai seriffje – és az ugyanazt az alapanyagot használó Auschwitz működik c. Jeles András darab- megtekintése után kifejezetten edzettnek minősítjük magunkat a szó szerinti beszámolókból építkező színpadi művek terén. A Nemzeti nagytermében viszont valóban nem történik semmi más, mint hogy nyolc színész felolvassa Peter Weiss darabját Vas István fordításában. Sehol az eredeti szöveg miszticizmusa, lüktetése – sehol a Nemzetitől megszokott konceptuális forte. Ülünk és hallgatjuk.

A nürnbergi és krakkói perek után az 1958-as frankfurti ún. Auschwitz-perben a változatosság kedvéért kisemberek ültek a vádlottak padján – jelentéktelen beosztottak, akik csak a kötelességüket teljesítették, vagy éppen nem teljesítették, és a vallomásokból kiderül, hogy igen is rajtuk, az egész rajtuk múlott. A kis alkatrészek miatt tudott működni a masina! A tanúként beidézett zsidó funkciós rabokat időnként majdnem vádlottként kérdezi a bíró – és Weiss úgy tűnik valóban jogosan mossa össze egyes esetekben az erkölcsi határvonalakat. A túlélés mindenek előtt állt, és kegyelemre csak nagyon kevés őrtől lehetett számítani, és azoktól is ritkán.

A deprimáló kis infó-füzet a tudtunkra adja, hogy ez volt az első német per, amelyet hangszalagra rögzítettek. Az előadás közben be is játszanak egy részletet német eredetiben, amit a közönség inspirálása céljából németül feliratoznak is. Köszi.

Nemzeti Színház

A frankfurti per nem épp egy kamaradarab volt: 19 országból tanúk százai érkeztek a tárgyalásra. Aki olvasott Gideon Hausnert vagy Arendt könyvét, tudta, hogy kb. mire számítson. De valahogy mégsem jön át a dolog – nem érzem… A dohány utcai seriff katartikus élmény volt – tök sötétben ültünk, mindenki megharcolt a saját pánikjával, tehetetlenségével, kiszolgáltatottságával és vízióival, miközben a szöveg és a zene ott hatott, ahol kell. Itt most a csillárt se kapcsolják le teljesen, bakizva felolvasnak egy szöveget, ami így elveszíti az élét és a ritmusát. Előttem egy nő egyre lassabban és mélyebben lélegzik, aztán csendesen horkolni kezd…

Fontosnak tartjuk az emlékezést, a gesztust, azért vagyunk itt. Weiss is végigülte a tárgyalást… Figyelünk, észrevesszük a dolgokat. A felolvasók között hatalmas különbségek vannak, mintha nem lenne összefogó koncepció. Básti Juli és Molnár Piroska olvasva is játszanak, alakításuk megrendítő, eljuttatják hozzánk a szöveget. A többiek azonban nem ilyen segítőkészek. Ülök, és arra gondolok, vajon Nagy Zsolt az előadás előtt mennyivel kaphatta meg a szövegkönyvet. A 6. ének körül tudatosítom magamban, hogy 1965-ben valószínűleg még így, felolvasva is nagyot ütött volna a darab. De most nem 1965-öt írunk. A 10. éneknél megfogadom, hogy ha hazaérek, inkább elolvasom a drámát.

A Nemzeti színészein (már nem sokáig!) kívül a színpadon áll pl. a nagyszerű Mácsai Pál, a fokozatosan politizálódó Örkény Színház (ld. János király, Tangó) igazgatója, maga Alföldi mellett. Nehéz ebből nem levonni a következtetést. Remélem, hogy összefognak.

Nem olyan régen az Angyalok Amerikában végén ugyanezen a karzaton álltam, 20-25 percig, amíg a közönség állótapssal fejezte ki imádatát Alföldi Róbert és az általa vezetett színház iránt. Hangos búcsúztatás volt ez, könnyek meg Instagram-maraton. Most ugyanezen a nézőtéren –és én ilyet még sosem tapasztaltam- nem hangzik fel az előadás végén a taps! Bejönnek, kimennek, eljövünk.

A dohány utcai seriff után a „gyorsan igyunk egy felest” volt a sláger a folyosón, ám A vizsgálatról hazafele maximum sörözni fog a nép. Szegény Weiss: bár biztos megértené, hogy nekünk most osztályfőnöki órára volt szükségünk, nem pedig felrázásra. Az már rég megvan.