A 2003-ban feloszlott, majd 2009-ben újra összeállt londoni együttes tíz éve adta ki legutóbbi lemezét, ettől függetlenül töretlenül és hatalmas sikerrel turnézik. Az idei évre 36 koncertet ütemeztek be, amelynek során a magyar mellett a perui, az indonéziai és az orosz rajongóknak is megmutatják magukat, a januárt pedig már Ausztráliában töltik.

A formációt két gyerekkori jó barát, az énekes-multiinstrumentalista Damon Albarn és a gitáros Graham Coxon hozta össze, később az egyetemen kiegészülve Alex James basszusgitárossal és Dave Rowntree dobossal. A jelenleg is ebben a felállásban játszó csapat előbb Circus, majd - J.D. Salinger egyik regénye nyomán - Seymour néven próbálkozott, első kiadójuk beszélte rá őket a jobban hangzó Blur elnevezésre.

Számaik a lecsengő "madchesteri" stílusból és a rave-ből, továbbá pszichedelikus gitárzenékből táplálkoznak, és az 1991-es Leisure című bemutatkozó albumuk rögtön a brit slágerlista hetedik helyén nyitott. A zenekar menedzselési problémák miatt tetemes adósságot halmozott fel, ennek enyhítésére kéthónapos amerikai turnéra indult, a koncertsorozat sikertelensége - és a honvágy - többször is verekedést generált a tagok között. A túra ugyanakkor fontos alapjául szolgált Albarn Egyesült Államok-ellenes megnyilvánulásainak, illetve a Blurre jellemző brit öntudat kialakulásának.

A Modern Life Is Rubbish (A modern élet egy szemét) című második lemezen még hangsúlyosabbak lettek a szigetországi gyökerek a hatvanas éveket visszahozó hangzással, a punkos gitárokkal és a századelőt idéző varietéhangulattal, a szövegek pedig javarészt az angliai hétköznapokról szóltak. Az albumból ennek megfelelően mindössze 19 ezer fogyott a tengerentúlon.

A nemzetközi áttörést az 1994-es Parklife hozta meg, amely négyszeres platinalemez lett, csaknem két évig szerepelt a slágerlistán, a Girls & Boys című sláger pedig világszerte zajos sikert aratott. Az egy évvel később kiadott The Great Escape remek dalokkal tartotta szinten a Blur hírnevét, másrészt pedig a másik britpop-zászlóshajóval, az Oasisszel vívott "dalcsatáról" maradt emlékezetes. A Country House című listavezető szám ugyanis ugyanazon a napon jelent meg, mint a manchesteri riválisoktól a Roll With It, a brit bulvársajtó által alaposan felfújt vetélkedést végül Albarn és társai nyerték meg, az eladott példányszámot tekintve 274 ezer-216 ezerre.

Hosszú távon azonban a "háborúban" az Amerikában is befutott Oasis győzött, a kevésbé markáns Blur pedig a továbbiakban a másodhegedűs szerepébe kényszerült. Az 1997-es Blur című kísérletezőbb lemez már a kiútkeresés jegyében fogant, és bár Coxon saját bevallása szerint szerette volna "megijeszteni vele az embereket", a drogos ihletésű Beetlebum mégis listavezető lett Angliában. Az art rockos 13 című album szövegei főként Albarn szakítását taglalják az Elastica zenekar énekesnőjével, Justine Frischmann-nal, de ekkorra magán a Blurön belül is a széthullás jegyei mutatkoztak.

Albarn a Gorillaz nevű virtuális együttesen is dolgozott, Coxon pedig szólólemezeket készített, és a mindmáig utolsó Blur-album, a Think Tank felvétele közben kilépett az együttesből. Az itt-ott ázsiai és afrikai hangzás ennek megfelelően az elektronikára épült, és Albarn gyakorlatilag egymaga írta a dalokat.

A mértékadó Q magazin által minden idők negyedik legjobb frontemberének választott énekes a továbbiakban a Gorillaz és a 2007-ben a Szigeten is járt The Good The Bad and The Queen nevű supergroup irányítása mellett operákat írt, majd a 2009-es visszatérés óta ismét a - főként fesztiválokon aktív - Blurnek szenteli az idejét. A hírek szerint új lemez is készülőben van, erről egyelőre két szám, a Puritan és az Under the Westway látott napvilágot.