Felesleges is szajkózni, hogy Nick Cave akármelyik formációja, akármilyen nemzetközi prémium fesztivál headlinereként megállja a helyét, mint az esti csúcsidő főfellépője. A Sziget első napjának nagyszínpados glóriáját megszerző, majd azzal diszkréten egyensúlyozó sötét öltönypunk-énekes az elvárásoknak megfelelően egy sormintás koncerttel mindenkit elvarázsolt. Mert mondhatunk bármit, aki azt mondja, hogy Cave-éknek a szigetes megmérettetés elsődleges prioritású, vagy bármimód különleges alkalom lett volna, valószínűleg vagy nagyon részeg volt, vagy ősfanatikus. Esetleg a kettő egyszerre.

Szerencsére a Bad Seeds egy rutinkoncertje akkor is világklasszis, ha a klisék és szép pillanatok aránya kibillen a természetes egyensúlyából. Nick Cave már csak önmagában is bármit elvisz a hátán, legyen szó keresztről vagy egy Sziget-nagykoncertről. Szabályos időközönkénti tömegbe mászás, kordonon egyensúlyozás, mikrofonhajítás és alámerülés a rajongói tapogatók óceánjában, mindez a főhős egész karrierjét meghatározó alapvetően agresszív és affektáló színpadi gesztusokkal és mozgáskultúrával felöntve. Nick Cave képes egyszerre a meglőtt vad és a vadász szerepébe zsúfolódni, majd egy koncertprogram alatt párszor szabályosan kivégezni önmagát, de olyan hévvel, hogy ezért vagy azért, de egy rángó altest sem marad szárazon.

A program oroszlánrészét a Bad Seeds új albuma, a villámgyorsan hatalmas diadalt arató Push The Sky Away dalai tették ki, ópiumillatú gomolyfüstöt fújva a jelenlévők szemgödreibe. A koncert a We No Who U R-ral startolt. A középszegény, ám a Sziget részéről még így is meglepő korrektséggel megszólaló dallal Cave-éknek egyetlen felütéssel sikerült megteremteniük azt az atmoszférát, mely a szép lassan csordulásig megtelő nézőtéren ácsorgók zöme szerint egy Bad Seeds koncert legmarkánsabb fémjele. Sorban következett a szintén új lemezről való Jubilee Street, a Mermaids, majd egy Nick Cave szerint is rég játszott földdöngölő klassszikus, a From Her To Eternity illetve a Tupelo. Aztán stop.

Az első dinamikai ív nagyjából itt csapódott a Duna tükrébe, egy túl hirtelen műsorbéli váltás által kiszaladt a talaj mind a zenekar, mind a közönség alól. A helyszínen épp nem tartózkodó intimitásra alapozva Nick Cave-ből előbújt a nyolcvanas, kilencvenes években kiforrott szívsanyargató bárzongorista, ám a Love Letter és az Into My Arms optimális esetben valóban könnycseppmorzsoló kombóját a közönség mobilisabb része ez esetben italfelvételre, illetve -leadásra használta fel. Ha volt holtidő a koncert alatt, hát ez volt az.

Ennél a pontnál érdemes feltenni a kérdést: Cave egyáltalán kortárs értelemben vett könnyűzenei énekes? Nem az. Afféle olajos hajú sámánként viselkedve hatol a legfájóbb zsigerekig, privát kollektívája pedig olyan elemi dübörgéssel és zajokkal fest hátteret egy elegáns őrültnek, melyek tényleg csak az emberi lélek mindenkori világrendeket sutba vágó ambivalenciájában hallani. Cave-nek nincs kidolgozott énektechnikája és előfordulnak hamiskás sorvégek is, viszont képes úgy üvölteni, hogy arról bárki elhiggye: valami tényleg kiszakad, felszakad, elszakad. És ez a lényeg.

A nyugalmi intervallumot követően előkerült két, a régi rajongókat a leglehetetlenebb helyeken bizsergéssel megajándékozó darab: a Mercy Seat elképesztő vehemenciájának hála, ekkor már boldog-boldogtalan lábában érzett egy valós vagy vélt ritmust, a kétszámos ívet pedig a Tarantino-forgatókönyvnek is beillő szövegvilággal bíró Stagger Lee elnyújtott hatásvadászata koronázta.

A szigetes koncert egyik különlegessége volt, hogy a 2008-as Petőfi Csarnok-béli Bad Seeds koncerthez képes a felálláshoz újra csatlakozott a formációból 1986-ban kilépő Barry Adamson. A hőskor autentikus billentyűhangzásaival operáló brit zenész pedig mintha csak törzshelyére érkezett volna: ritkán örül az ember ennyire egy háttérbéli visszatérésnek. A zenekar többi tagjáról felesleges is külön áradozni, a három számon belül széteffektezett hegedűn, fuvolán, mandolinon és gitáron is megszólaló hangszeres polihisztor Warren Ellis, a Grindermanban is törzsi szinten brillírozó dobos, Jim Sclavunos vagy az egy punkbanda egyetemes nyugalmának basszusgitáros képviselője, Martyn Casey, ha nem Nick Cave-vel turnézna, valószínűleg már mindegyikük rég új vallást, de legalábbis szektát alapított volna a világmegváltás felé tett, egy fokkal drasztikusabb lépés gyanánt.

 

A műsorba bekerült még egy kis nyolcvanas évek végi sztripper- és pinceklubhangulat, hála a Deannának majd az eredeti kerékvágásba való visszatérés jegyében Budapest is megkapta a lefele húzós Higgs Boson Blues, valamint az atmoszférikusság fogalmát kimerítő Push The Sky Awayt, afféle finom utalásféleképpen, zárószámként. Egy nagyszínpados produkciót illik visszatapsolni, Nick Cave-et illik visszatapsolni, a kettő kombinációjában pedig már nem is alternatíva, hanem egyetlen út a negyedórás ováció.

A zenekar ennek megfelelően az este tizenegy órás nagyszínpados limit előtt nagyjából három perccel még visszatért a színpadra, hogy eljátssza az Are We Real Cool című, kissé hangulatültető, de legalábbis akkor és ott igencsak mellélőtt szerzeményét. Hogy ezzel Cave a sátorzipzárok behúzására ösztönözte volna a tömeget, nem tudni, de az biztos, hogy mindenki jobban örült volna egy Red Right Handnek, Dig Lazarus Dignek, esetleg a Fifteen Feets Of Pure White Snow-nak. Csak a mozgékonyság végett.

Összesítve, Nick Cave kissé kihűlt, ám még érezhetően vérszagú csókot lehelt Budapest homlokára afféle jó éjszakát gyanánt, kisnyomású mámorködben való éjszakai botorkálásba kergetve a közönséget.