Az 1972-es Machine Head című Deep Purple-albumon megjelent dalról az egyik szerző, Ian Gillan is mesélt nemrég a hvg.hu-nak. Ő úgy véli, az a titka, hogy „egyszerű a szerkezete, jó a refrén, meg hasonlók”. Mint mondta, az első verziója hét perc hosszúságú volt, de így soha nem játszották a rádiók, s csak azután lett sláger, miután piacra dobták a háromperces, rövidített változatot.

Egyébként 1944-ben már megjelent egy Smoke ont he Water című dal Red Foley előadásában, de ennek semmi köze nincs a később nagy karriert befutó slágerhez, amelynek riffje annyira ismert, és egyszerű, hogy minden kezdő gitáros első próbálkozásai között van ennek „megfejtése”. (Budapesten van olyan gitárbolt, ahol kiírták, hogy tilos ezzel kipróbálni a hangszereket – annyira elcsépelték már a négy inkriminált hangot.)

A számnak van hagyományosabb feldolgozása, ami nem feszíti szét a rockzene kereteit. Ilyen például a Mr. Big-feldolgozása vagy a három gitárhős – Steve Vai ,John Petrucci, Joe Satriani – közös produkciója.

Ilyesmit dögivel találunk a Youtube-on, jó és kevésbé jó rockzenészek játszanak klasszikus rockszámot. Ezeknél sokkal érdekesebb, bár még mindig a rocknál marad a Metallica-feldolgozása, aki saját stílusára formázta a porosnak tűnő számot.

A Red Hot Chilli Pipers az AC/DC slágerével mixelte össze a Purple-klasszikust, így kerekített skót dudás zúzást:

Szóló akusztikus gitárra Igor Presnyakov dolgozta át, itt már egészen új hangulatot kap a dal:

De van ám jazzes megfelelő is a Pink Turtle jóvoltából:

A legextrémebb Smoke ont he Water pedig az, amikor tucatnyi floppylemez-meghajtóra komponálták át az eredeti rockszámot. Íme: