Závada: „Mindinkább hasonlítunk a tőlünk keletre eső autokráciákhoz”
Bár a történészek feltárnák az igazságot történelmi kérdésekben, sokszor kormányzati szintről ideologikus átértelmezések érkeznek ugyanerről – véli a nemrég új regénnyel jelentkező Závada Pál, aki szerint gyönge próbálkozás például Orbán Viktor részéről utólag az áldozatok megtestesítőjének értelmezni a vitatott emlékmű arkangyalát. Interjú.
hvg.hu: Hat év után jelentkezett új regénnyel, a Természetes fénnyel, amelynek középpontjában most is a második világháború áll. Miért nem tudott ettől a tematikától ezúttal sem elszakadni?
Závada Pál: Számomra ez a kérdés a nyolcvanas évek elejére nyúlik vissza, amikor még nem regényírásra készültem, hanem szociográfiára. Mégpedig arra, hogy dokumentumok, levelezések és interjúk nyomán mutassam be a magánparaszti gazdálkodás Rákosi-rendszerbeli fölbomlását. Kiderült, hogy sem ez a kérdés, sem például a vidéki szegénység vagy a cigányság helyzetének, illetve a rasszista előítéleteknek a kérdései, amelyekkel kollégáim foglalkoztak, nem válaszolhatók meg a háború eseményeinek, folyamatainak megismerése nélkül. Ezek megértéséhez viszont le kellett volna ásnunk a történelmi gyökerekig, ám a megismerést rengeteg tabu, titkosított irat, hamisítás, elfojtás és hazugság akadályozta.
A települési helytörténetek a hetvenes-nyolcvanas évekből például aránytalanul felnagyították a munkásmozgalom nem létező hagyományait, de nem különösebben taglalták, hogy a háború alatt kik és milyen okból pusztultak el – mint polgári lakosok, mondjuk egy bombázásban, mint katonák a fronton, vagy mint halálra szánt zsidók a deportálás során és a haláltáborokban. Alig beszéltek arról, hogy mi történt az adott városban vagy faluban a szovjet megszállás alatt, hogy ’46-tól hogyan telepítették ki a hazai németeket, hogyan zajlott le a magyar-szlovák „lakosságcsere” – és egyáltalán, milyen rettentő átalakuláson ment keresztül a helyi vagyoni és társadalmi szerkezet a holokauszt majd az osztályharc következtében. Kutatóként megpróbáltuk tehát a családok privát történelmét rekonstruálni, interjúztunk, dokumentumokat gyűjtöttünk – de nekem ez a történet máig is megfejtetlen, és muszáj újra és újra visszanyúlnom a háborúhoz is.
hvg.hu: 1990 után azért már megnyíltak a levéltárak, nem tisztult a kép?
Z. P.: A rendszerváltás után valóban nagy tisztázó folyamatok indultak meg a történettudományban, a nemzeti múlt és önismeret tekintetében is, és kezdhettünk már örülni, hogy a gyerekeinket is ebben a szellemben fogják tanítani – de sajnos megfordult a trend, az utóbbi években ismét fokozódó ütemben kerülnek elő hamis, önfelmentő múltértelmezések, hazug magyarázatok.
hvg.hu: Mi lehet a visszalépés oka? Miért és mióta válik egyre zavarosabbá a nemzeti önismeret és az emlékezetpolitika?
Z. P.: A történettudomány hiába tárja föl az igazságot, párhuzamosan folyton keletje van az ideologikus átértelmezéseknek, akár a negatív – de legalábbis igen problematikus – történelmi figurák megbotránkoztató kultuszának is. Igazi baj akkor van, ha ez nemcsak egy szubkultúra, hanem kormányzati szintről szolgálják ki például a szélsőjobbos történelmi ízlést. Mondjuk azért, hogy onnan is híveket hódítsanak el. Vagy mert uralmi pozíciójuk megerősítését egy konfrontatív erőpolitizálástól remélik, és ehhez keresnek történelmi előképet. A hős keresztény magyar harcban védi meg hazáját a pogány idegenektől. Ezt a kultuszt még Horthy 1993-as újratemetésével kezdte az akkori MDF-kormány újra állami rangra emelni, mert Horthy katonái úgymond antibolsevista szent háborút folytatva buktak el. De ’93-ban ez még zsenge gondolatcsíra volt a mai kiteljesedéshez képest.
hvg.hu: Ma például a Szabadság téri német megszállást ábrázoló emlékmű ügyében próbálják ránk erőltetni azt a magyarázatot, hogy Magyarország, a magyarok nem felelősek a holokausztért: nem mi deportáltuk és öltük meg a saját zsidóinkat.
Z. P.: Nem vállalunk felelősséget mások bűneiért, a német megszállás nélkül nem lett volna deportálás, magyarázza emlékmű-elemzésében a miniszterelnök. Ezzel letagadja a zsidók jogfosztásának és üldözésének összes korábbi, csakis magyar törvények szerint végrehajtott intézkedését. Illetve relativizálja (egyfajta kollaborálásra egyszerűsítve) azt, ami letagadhatatlan: a magyar részről nagyon is aktív, szövetségesi közreműködést, a súlyos bűnrészességet a népirtásban. Horthy kormányzása alatt (akinek pár lépésnyire, a református templom lépcsőjén szobra van), a magyar belügyi szervek vezetésével magyar hatóságok hajtották végre a zsidóság haláltáborokba deportálását. Ráadásul olyan tempóban, hogy az messze meghaladta a németek elvárásait.
És elég gyönge próbálkozás utólag az áldozatok megtestesítőjének értelmezni az arkangyalt (furcsa szimbólum is volna), akiről pedig már az elején megmondták, ő fogja jelképezni a német sas megszállása következtében szuverenitását vesztett magyar államiságot, azt, amelyről az alaptörvény preambulumában is szó van. És amely ártatlan ebben a bűnben, hiszen magatehetetlenül vergődött a megszálló karmai közt – erről szól ez az emlékmű, amely társadalmi konszenzus nélkül, erőből lesz fölállítva, joggal háborítva föl sokakat. A története pedig beleillik az általában is követett és régről ismert autokratikus, konfrontatív stílusba: Másokat hibáztatni, és magunkat ártatlannak hazudva védeni meg „az országot” az úgynevezett támadásoktól. Persze nem közvetlenül az ilyesmik miatt írok háborús regényt.
hvg.hu: Mit gondol, hogyan lehetne nyugvópontra jutni a hamis történelemértelmezéseken, félremagyarázásokon alapuló társadalmi viták kérdésében? A regényei például segíthetnek ebben?
Z. P.: Fogalmam sincs, hogyan juthatnánk nyugvópontra, ebben a kérdésben tanácstalan vagyok. A korábbi évtizedekben legalább progresszív alternatívaként kezdett megformálódni a tényfeltáráson, elemzésen, őszinte szembenézésen alapuló nemzeti identitásunk. Láthattunk számos jó példát, amikor társadalmi vitákban nem volt kérdéses a szaktörténészek kompetenciája, nézeteik pedig túlsúlyba kerültek a publikációkban és az oktatásban is. Miközben a szélsőjobboldalon ezzel párhuzamosan egyre könnyebben hozzá lehetett férni az egyre vadabb „szakirodalomhoz”, amely sokak számára a cselekvő szerveződést is ösztönözte. Erősödtek a szélsőséges mozgalmak, s egyre aggasztóbb méreteket öltve jutottak el a rasszista alapon végrehajtott gyilkosságokig. De ahelyett, hogy ez a trauma kijózanító sokként hatott volna, az idegengyűlölet, a bezárkózó, vádaskodó gyanakvás, a bűnbakok megbélyegzése egyre inkább terjed. És más vonatkozásban is mindinkább hasonlítunk a tőlünk keletre eső autokráciákhoz. Holott az ilyen típusú hatalmi és társadalmi berendezkedések zsákutcát jelentenek, tartalékaik gazdaságilag, szociálisan és ideológiailag is kimerülnek. Csak azt nem tudni, meddig tart ez a folyamat.
hvg.hu: Bő húsz évet ölel föl a Természetes fény, ami egyszerre családregény, háborús regény, holokausztregény és történelmi regény, az öntől megszokott szociografikus, ismeretterjesztő elemekkel.
Z. P.: A regény megírásának kezdetei szintén a nyolcvanas évekre nyúlnak vissza. Akkor kezdtem interjúzni a szülőfalumban, Tótkomlóson a Kulákprés című szociográfiámhoz, amelyben a parasztgazdaságok ötvenes évekbeli felbomlását, és annak előzményeit, a háború előtti és alatti időszak társadalomtörténetét írtam meg. Ekkor több emlékezetes interjút is készítettem, amelyek ugyan nem tartoztak szorosan a Kulákprés témájához, de tudtam, hogy ezeknek egyszer még helyet találok egy másik műben. Beszélgetés közben a visszaemlékezők sok régi családi képet is megmutattak nekem, egy albumból ki is fényképeztünk bizonyos fotókat, de akkor még egyszerű illusztrációként használtam őket a szociográfiámban. De hogy a prózaszövegeimben mi legyen a fotók jelentéskiterjesztő helye és funkciója, ennek formáját jóval később sikerült csak megtalálnom.
hvg.hu: Különleges helyet talált a regényben a képeknek. A szövegbe beletartozik a kép jelentése is, ezért a kettőt együtt kell „olvasnunk”?
Z. P.: Igen, mert ha ez nem így történik, akkor nem – vagy csak részben – fogtuk föl azt, ami éppen közölve van. Valóban azt próbáltam kikísérletezni, hogyan lehet egyszerre a verbalitás és a vizualitás nyelvén beszélni úgy, hogy az egyik ne csupán kiegészítse, hanem át is igazítsa a másik jelentését. Adódik persze olyan is, hogy a kötet 247 képe közül valamelyik egyszerű illusztratív helyzetbe kerül, mert azt meséljük el, hogy éppen illusztrálunk, vagy azt mutatjuk meg, hogyan illusztrálnak a szereplőink. Aztán előfordul az is, hogy maguk a narrátorok mutatják meg a képeket, vagy az elbeszélés szelleme egyszer csak megteremi a látványt is a szöveg mellé, anélkül, hogy tisztázná, az a kép hogyan került oda. Látunk időnként olyan képeket is, amelyekről azt állítják a szereplők, hogy csak elképzelik őket.
hvg.hu: A regény címében szereplő természetes fény nemcsak a fotózásra utal, hanem arra is, hogy bár dúl a háború, de attól még az élet megy tovább, és a hátországban lényegében béke van. A legtöbb második világháborús regény főként a borzalmakra fókuszál. Miért döntött úgy, hogy a háborús tematikába belefér a témától látszólag idegen könnyed hangvétel is?
Z. P.: Nem akartam a második világháborúról szóló szövegek számát olyasmivel gyarapítani, ami még nagyobb és még annál is nagyobb elképedésre és megdöbbenésre tudhat csak ösztönözni. Ugyanakkor egyáltalán nem az események elborzasztó mivoltát próbáltam relativizálni valamilyen kedélyes hanggal, cukros szövegmázzal, hanem a róluk szóló nyelvet. Rájöttem, hogy számomra ennek a háborúnak a kíméletlenül durva és rettenetes mivolta egy olyan elbeszélői nyelvvel ábrázolható, amely szokatlan pozíciókban veti meg a lábát. Ez azt jelenti, hogy a különböző hangokon megszólaló narrátorok a maguk sajátos hangütése szerint részben a távolság, részben a közelkerülés kalandjait nyújtják az olvasóknak. Ezek mind más látószöget kínálnak, ezért az olvasó a harci cselekményekkel egyidejűleg rátekinthet a részletekre, a hétköznapiságra, a hátországra is. Miközben Európa számos országában 1939-től kezdve meglehetősen szörnyű dolgok zajlottak le, addig Magyarországon egészen furcsán sokáig folyt a már-már dühítően gyanútlan békeélet. Még azok is elutasították maguktól az igazán véres híreket, akik elérhették volna őket. Tehát a regény arról is szól, hogy mennyire hihetetlenül nagy volt a kontraszt az itthoni békevilág és a front világa közt.
hvg.hu: A Természetes fényt abszolút női könyvként is értelmezhetjük, hiszen a háború eseményeit nagyrészt a katonák menyasszonyaiknak írt levelein keresztül láthatjuk. Nyilván a hölgyeknek nem írhatták meg a véres valóságot és a hadititok intézménye is kötötte őket.
Z. P.: Ha a katonák bele is csempészhették olykor a levélbe, kijátszva a cenzúrát, hogy éppen hol vannak, a nők ezeket a helyszíneket képtelenek voltak beazonosítani, mert akkoriban hozzáférhetetlenek voltak a tisztességes térképek. Sokszor, még a mai fejlett technikai viszonyok között is nagyon nehéz rekonstruálni a korabeli háborús helyszíneket és hadtörténeti eseményeket. A kor ezerféle térképészeti lejegyzési módszere és a cirill betűk következetlen átírása sem könnyíti meg a helyzetet. Ezen túl a katonák számára elmesélhetetlen volt mindaz, amit a fronton átéltek. Ezt én is tapasztaltam fiatalabb koromban, amikor a frontot megjárt idős embereket faggattam a háborúról. Arról szívesen meséltek, hogy milyen hőstetteket vittek végbe, de következetesen megkerülték azt a kérdést, hogy ők maguk miféle bűnbe estek, hogy öltek-e például embert. Volt olyan, aki azt mondta, őt kétszer is megeskették, hogy erről nem beszélhet: először a saját parancsnoka, aztán az oroszok, amikor hadifogságba esett. Hát persze, hogy hazajutva nem mesélt a menyasszonyának sem. A nők ennek ellenére – vagy talán épp ezért – szintén nagyon megszenvedték a háborút. Nem szólva a később ideérő orosz katonák erőszakoskodásairól.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
