„Mire gondolt a költő?” – szól az általános- és középiskolai tanulók életét oly sokszor gyötrő kérdés, ami a szürreális, groteszk elemekkel dolgozó filmesek nézőbázisában is gyakran felelevenedhet. Pálfi György (Hukkle, Taxidermia) ilyen típusú filmesnek mondható. Legújabb alkotása, a Szabadesés három rangos – köztük a legjobb rendezőért járó – díjat hozott haza a legfontosabb közép-európai filmfesztiválról, Karlovy Vary-ból.

Minden nemzetnek megvannak azok a kortárs művészei, akiket, hacsak nem akarunk komolytalannak tűnni, „kötelező” szeretni. Túl vontatottnak találod a Deltát? Nem tartod tökéletes mesterműnek a Taxidermiát? Ne adj’ Isten nem bírod végigülni a Sátántangót? - Nyilván nem értesz hozzá! Persze nem kell Mundruczó-, Pálfi- vagy Tarr-fóbiásnak lenni ahhoz, hogy az említett rendezők egy-egy művéről el lehessen mondani, hogy ez most nem annyira jött össze. Érdekes módon az első kritikák egytől egyig éltetik a Szabadesést, pedig a díszbemutatón – legalábbis a közvetlen környezetem reakcióiból ítélve – korántsem volt akkora a siker, a tapson és a mosolyokon sok esetben érezni lehetett a kötelező jelleget, de hát azért mégiscsak 2014-et írunk, nem fogja senki paradicsommal dobálni Molnár Piroskát vagy Benedek Miklóst.

Vertigo Média

A Szabadesés talán egy kicsit rosszkor is érkezett a magyar film idővonalára, hiszen nem elég, hogy sorra jönnek a filmalapos közönségfilmek (Megdönteni Hajnal Tímeát, Coming out) és kvázi-közönségfilmek (Isteni műszak, Utóélet), de még a függetlenfilmjeink is felhagynak a korábban megszokott mélázós-filozofikus vonallal a felhasználóbarátabb hangnem érdekében (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan). Ilyenkor pedig kicsit máshogy is néz az ember egy filmalapos időszámításunk előtti korszakot idéző filmre.

Pálfi és a Filmalap kapcsolata egyébként önmagában is érdekes téma. Meglehetősen nagy visszhangja volt annak a tavaly júniusi döntésnek, amelynek értelmében a Filmalap 900 millió forintos gyártási támogatást ítélt a rendező Toldi­-projektjének. Egyrészt azért, mert ekkora pénzt talán még soha nem látott egy hasonlóan ambíciózus magyar filmprojekt, másrészt azért, mert a minőségi közönségfilmek pártfogolására felesküdött szervezet egy olyan szerzőnek adott kiemelt támogatást, akit leginkább egyedi látásmódú művészfilmesként tartanak számon. A kiemelt támogatást pedig értsük úgy, hogy a Toldi 900 milliója után a második legnagyobb támogatást Goda Krisztina Veszettek című filmje kapta, 420 millió forinttal. Ehhez képest a projekt négy éve húzódik. Vajnáék egy kaszkadőr haverre bíznák az akciójelenetek rendezését, pedig Pálfi kifejezetten azért akarta megcsinálni a filmet, hogy ilyen jeleneteket a saját elképzelései szerint forgathasson le. A párbeszéd hiánya miatt egyelőre sehova nem haladnak – igaz, az utóbbi hetekben mintha csitulni látszana a viszály.

Pálfi György

Horváth Szabolcs, AFP

Amíg azonban parkoló pályán van az Arany-feldolgozás, addig gyorsan összehozott egy másik filmet, rekordgyorsasággal, öt hónap alatt, ráadásul minimális összegből, nagyjából 32 millió forintból, ami egy átlagos magyar film összköltségeinek körülbelül a tizedrésze. A felhívást és az alaptámogatást a dél-koreai csondzsui filmfesztiváltól kapta, amely szervezői tavaly ősszel két koreai és egy európai rendezőt dobtak meg százezer dollárral, annyi megkötéssel, hogy 2014. márciusára hozzanak belőle össze egy-egy nagyjátékfilmet. Pálfit a korábbi munkái alapján tisztelték meg ezzel az elismeréssel, na meg az összeggel, amit egy francia finanszírozó tízmillió forintja egészített ki, így lett meg a kb. 32 millió forintos összköltségvetés, ami mellett a stáb nagy része le kellett, hogy mondjon a gázsijáról, és a színészek sem a megszokott honorálásban részesültek.

Ha van a Szabadesés történetében olyan körülmény, ami nem meglepő, akkor az az, hogy a dél-koreai filmcézárok Pálfi-rajongásának köszönhető a létrejötte. Mert hát hol máshol foglalnák aranyba rendezőnk nevét, ha nem Pak Csan Vuk (Cyborg vagyok, amúgy minden oké; A bosszú asszonya; Oldboy) és Bong Dzsun Ho (A gazdatest, A halál jele) hazájában?

Tulajdonképpen hét kisfilm áll össze egy nagy egésszé, amihez egy kerettörténet szolgál: Molnár Piroska felbaktat az hétemeletes ház tetejére, és pennys szatyorral a kezében a mélybe veti magát (éppen ezt vették fel, amikor a forgatáson jártunk). Csakhogy hiába az öngyilkosságnak tűnő akció, az asszony szemüvege egyik szárának letörésén kívül semmilyen tragédiát nem szenved, ezért újra nekiveti magát a végtelennek tűnő lépcsőház megmászásának – a lift természetesen karbantartás alatt. A kafkai hangulatot a hét emelet hét lakásának hét groteszk története garantálja. Ezen a laza kereten kívül látszólag semmi más nem tartja össze az egyes anekdotákat, ám mindegyik sztori valamilyen mindennapi szorongást dolgoz fel, nem mindennapi módon.

Vertigo Média

Erős a kezdés, az első emeleten Jordán Tamás tart kurzust szívcsakrákról meg a fizikai lét korlátairól egy rendkívül jó spirituális paródiában, de a második lakásban egyből következik a film egyik mélypontja. Egy szmokingos-pezsgőzős-komolyzenés partin egyedül a házigazda felesége (Gera Marina) nincs kiöltözve – egyedül egy retikül választja el attól, hogy tök pucér legyen. Itt érezni először a nagyon nagyot mondani akarást, ami aztán csak az utolsó két jelenetre tűnik el. Addig pedig látunk egy ígéretesnek induló, de gyorsan ellaposodó bioőrült/higiénia-paranoiás szkeccst Nagy Zsolttal és Hörich Nóra Lilivel, és egy aláröhögős szitkom stílusában eljátszott két pasi, egy nő felállású élethelyzetet.

A végén aztán kétszer is nagyot üt Pálfi filmje. Először egy nőgyógyászati rendelőben játszódó történetet láthatunk, amelynek feszültségkeltő felépítését a thriller nagymesterei is megirigyelnék. Kiss Diána Magdolna alakítja az édesanyát, aki a dialógus alapján mintha abortuszt szeretne végrehajtatni orvosával (Hegedűs D. Géza), csakhogy közben már ott van mellette a szóban forgó csecsemő. A végkifejletet kár lenne elárulni, legyen elég annyi, hogy a rendező sokkoló ábrázolásához hűen egy hatalmasra tágított művagina is szerepet kap a jelenetben. Az utolsó epizód talán a legkönnyebben dekódolható darab: egy családi vacsorát látunk, az apa ideges, a gyerek az apjától szorong, az anya pedig attól szorong, hogy fia szorong az apjától. A jelenet negyedik szereplője egy 800 kilós rodeóbika.

Vertigo Média

Egyvalamibe még a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne belekötni: a film vizualitásába. Akár kedveli valaki a filmjeinek világát, akár nem, az egyszerű tény, hogy Pálfi György ma Magyarország egyik legtehetségesebb, legjobb rendezője. Aki ráadásul abban a szerencsés helyzetben van, hogy Pohárnok Gergely személyében egy olyan operatőr az állandó társa, aki szintén szakmája legjobbjai közt emlegethető itthon. Egy ilyen állandó kollaborátor pedig ritkán jelent hátrányt – kérdezzék csak Ingmar Bergmant, vagy Steven Spielberget. Kettejük – mármint Pálfi és Pohárnok, nem Bergman és Spielberg – kísérletező stílusjátékai a szuperközeliben mutogatott nagymamapulcsi-szöszöktől a dokusan rángatott kamerákon át az operai komponálású lassításokig terjed, amelyekhez tökéletes aláfestésként kapjuk Amon Tobin zajos elektronikus szerzeményeit.

A film legeslegutolsó jelenetében megbizonyosodhatunk arról, hogy a Molnár Piroska-karakter másodjára is sikeresen veti le magát a tetőről. Az utolsó képkockák nagyon árulkodóak: a magasból látjuk az asszony utcán elterülő testét, egy parkolóhoz közel. A parkolóból kitolató autó sofőrje látja a magatehetetlenül fekvő nőt, ezért gondosan ügyel arra, hogy szépen kikerülve őt elhajthasson a helyszínről. Na, itt mire gondolt a költő?

A Szabadesés szeptember 25-től látható a magyar mozikban, a Vertigo Média forgalmazásában.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!