A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1915. november 16-án két fontos budapesti közterület átnevezéséről döntött: a Vámház körút a Ferdinánd bolgár király út, a Múzeum körút pedig a Mehmet szultán út nevet vette fel. Ezzel Pest legbelső körgyűrűje a Dunától a Nyugati pályaudvarig az I. világháborús szövetséget hirdette, hiszen a Deák tértől (amelyet mindettől függetlenül a 19. században még Török térként is emlegettek) induló forgalmas utat már előző ősztől Vilmos császár útra keresztelték át. A fővárosi döntés két hónappal Bulgária hadba lépése után született, egy olyan időpontban, amikor a világháború egyik legnagyobb stratégiai küzdelme, a gallipoli csata már a végéhez közeledett.

A gallipoli csata - amelynek egyik epizódját, a nagy augusztusi szövetséges offenzívát ausztrál szempontból mutatja be a Gallipoli című film - 1915 márciusa és 1916 januárja között zajlott, és tétje nem volt kisebb, mint az Oszmán Birodalom fővárosának bevétele, ezzel a török hadba lépéssel megnyíló három közel-keleti front, a szuezi, a mezopotámiai és a kaukázusi kiiktatása. A harcoló felek itt olyan felállásban kerültek egymással szembe, amire – akárcsak Vilmos császár, Mehmet szultán és Ferdinánd király körúti „találkozására” – nemigen lehetett számítani még 1914 első felében sem.

Az Oszmán Birodalmat a 19. század folyamán „Európa beteg embereként” emlegették, de fokozatos hanyatlása ellenére is fontos szerepet játszott a korabeli nagyhatalmi egyensúlyban, egy olyan katonai-diplomáciai sakkjátszmában, amelynek forgatókönyvét Londonban írták. A 19. századi világrendnek, a Pax Britannicának a kulcsa az angol gyarmatbirodalom, illetve az annak fenntartásában létfontosságú angol tengeri hatalom és a Földközi-tengert Indiával összekötő útvonalak felügyelete volt.

Mindezt a Közel- és Közép-Keleten orosz részről érte kihívás, és az Oszmán Birodalom gyengülő pozícióit is Oroszország igyekezett átvenni. E két, korábban összebékíthetetlen nagyhatalmat Németország megerősödése és ambíciói már közel egy évtizede egy táborba terelték, míg Törökország – a még 1914-ben is erős angolbarát tábora ellenére – Németország fegyverbarátságát választotta.

Így Gallipolinál a német fővezérlettel harcoló, Otto Liman von Sanders vezérlete alatt álló török hadsereg a brit parancsnokság alatt harcoló, de ezen felül francia, ausztrál és új-zélandi egységekből álló hadsereggel csapott össze.

A kilenc hónapig nyúló hadművelet során a szövetséges hadvezetés számtalan hibát követett el az erő- és terepviszonyok téves felmérésétől kezdve, a hírszerző tevékenység kudarcain át az indokolatlan késlekedésig. Az elhúzódó, kudarccal végződő tengeri támadás után – a török védelmi erőt alábecsülve – több ponton partra szálltak Gallipoli környékén egy olyan terepen, amely kifejezetten a magaslaton elhelyezkedő védőknek kedvezett.

Becslések szerint mind a támadók, mind a védők embervesztesége a kétszázezer főt közelítette (török oldalról 175 ezer, szövetséges oldalról 188 ezer katona), amin belül a halottak száma 55-60 ezer közé tehető mindkét részről. Ezen felül járványok is pusztították a szembenálló feleket, csak szövetséges oldalon 145 ezer megbetegedést regisztráltak – a nyáron a senki földjén heverő rothadó holttestek bűze, ősztől az esőzések, a tengerparti táborokat és árkokat betemető áradások és a fagyok tették elviselhetetlenné a frontlétet.

Az 1915. május 19-i török támadás olyan rengeteg áldozattal járt – ezúttal török részről –, hogy pár nappal később, pünkösdhétfőn e frontszakasznak is megszületett a maga fegyverbékéje, amelyről a törökül is kiválóan beszélő brit politikus-diplomata, Aubrey Herbert egyezett meg a török hadvezetéssel. A nyolc órára korlátozódó fegyvernyugvás lehetővé tette a halottak eltemetését.

A Gallipoli csata rendkívül fontos szerepet játszik mind az ausztrál és új-zélandi, mind a török emlékezetben, nem véletlen, hogy a csatát Ausztráliában dolgozták fel nagy hatású filmben. A film csúcspontja a lovak nélkül partraszálló egyik ausztrál könnyűlovas egység szinte egészének értelmetlen pusztulása, miután téves helyzetértékelés nyomán, elhibázott tüzérségi előkészítéssel, bajonettel a kézben vezényelték neki a katonákat a török géppuskatűznek az augusztus eleji offenzíva keretében.

Az 1981-es film tehát világos antimilitarista üzenetként olvasható, noha a partraszállás napja, április 25-e Ausztráliában és Új-Zélandban már a következő évben megemlékezések – és azzal egybekötött toborzások – napja lett Ausztrália-szerte, majd az 1920-as években hivatalos nemzeti ünneppé is emelték. Az Anzac Day (az ANZAC az Ausztráliai és Új-Zélandi Fegyveres Erők rövidítése) ugyanis két nemzet születését, „tűzkeresztségen” való átesését is magába sűríti, az „anzac szelleme” pedig a hősi helytállás szinonimája lett.

Mindkét egykori brit gyarmat a 20. század elején vált valódi állammá – Ausztrália hat tartománya 1901-ben egyesült és vált a Brit Nemzetközösség tagjává, Új-Zéland 1907-ben lett saját kormányzattal rendelkező domínium. A teljesen önkéntes alapon működő ausztrál hadseregbe 420 ezren léptek be az I. világháború alatt, és több mint 331 ezer katonát vezényeltek át az európai hadszíntérre. A 60 ezer halott és 137 ezer sebesült egyben azt jelenti, hogy a fiatal állam szenvedte el arányaiban az egyik legnagyobb veszteséget a háborúban, hogy bizonyítsa helyét a nagy nemzetek között, míg az alig 1 milliós új-zélandi lakosságnak a tizede vett részt katonaként vagy vöröskeresztesként a háborúban.

Gallipoli a film születése (1981) utáni évtizedben vált ausztrál és új-zélandi zarándokhellyé, ahol évente ezrek vesznek részt a hajnali szentmisén. A 75. évforduló nagyszabású megemlékezésén tízezren jelentek meg a török városban, köztük nemcsak ausztrál, új-zélandi és brit, hanem immár a megbékélés jegyében – és a II. világháború végétől újra szövetségesként – török politikai vezetők is.

Gallipoli a török emlékezetben is kitüntetett helyet foglal el, természetesen ennek napja nem április 25., hanem március 18., a brit flottatámadás visszaverésének dátuma lett. Egyrészt mert ez a háromnegyed évig húzódó csata volt az Oszmán Birodalom legjelentősebb katonai sikere az I. világháború alatt, másrészt mert a védelem török kulcsfigurája az az akkor még csak 34 éves tábornok, Musztafa Kemál volt, aki a versailles-i békerendszer elleni török fegyveres ellenállás vezetője és a modern török állam megteremtője lett, így a katonai – majd politikai karrierjét megalapozó – gallipoli győzelem az Atatürk-kultusz szerves részévé vált.

Az egykori soknemzetiségű Oszmán Birodalom az 1908-as ifjútörök hatalomátvétel után megindult folyamat így Atatürk vezényletével vezetett el a török nemzet megszületéséhez.