Nem tettünk mást, mint átmentettük a KGST-férfitípust
Az önazonosság bárkit túlélővé és sikeressé tesz, az igényesség pedig egyáltalán nem csak a gazdagok és az arisztokrácia sajátja – véli Náray Tamás. A világhírű divattervező Az utolsó reggel Párizsban címmel írt önéletrajzi ihletésű regényt, ennek apropóján kérdeztük a budapesti szalonjában a családi örökségről, élete fordulópontjairól, szakmai titkokról és a divatvilág ellentmondásairól.
hvg.hu: Először egy divattal kapcsolatos könyv megírására kérték fel, ami arról szól, hogy a magyar nők mit csinálnak a legjobban. Ezt azért nem vállalta, mert erről nem lehet könyvet írni?
Náray Tamás: Nem tudom, hogy a magyar nők mit csinálnak jól vagy rosszul, és haszontalannak tartom az olyan típusú könyveket, amik arról szólnak, hogy köss piros sálat, ha zöld a szemed, mert az jól fog állni. Szerintem ennek semmi értelme. És ezzel nem a saját szakmámat szeretném lealacsonyítani, csak ez engem nem érdekel.
hvg.hu: Milyen könyvnek van értelme?
N. T.: Mivel meglehetősen munkás és mozgalmas élet áll mögöttem, olyan könyvet szerettem volna írni, aminek vannak tanulságai. Amiből lehet következtetéseket levonni, akár az olvasó saját életére vonatkozóan. Segít felismerni az életünkben adódó rontási lehetőségeket és rá lehet jönni, hogy a kiutakat is nekünk kell megtalálni. Kézenfekvő volt, hogy ezek alapján egy életrajzi ihletésű könyv fog megszületni. Nem volt könnyű, mert korábban nem írtam semmit, legfeljebb azt vetettem papírra a munkatársaimnak, hogy mit intézzenek el aznap. Azonban élete során mindenki eljut abba a korba, amikor elkezd összegezni.
hvg.hu: Ön minek hatására kezdett el összegezni?
N. T.: Bármilyen szeretettel választjuk a pályánkat, egyszer eljön az idő, amikortól kényszerpályává válik. Útelágazáshoz érkezünk, döntenünk kell, hogyan tovább. Elsápadva benne maradunk, vagy új dolgok felé fordulunk, hogy tovább léphessünk és tovább élhessünk. Elmennek a szeretteink, akiktől sokat kaptunk, vagy akiktől netalán féltünk, de akik nélkül biztos, hogy újra kell terveznünk a mindennapokat. A sok gondolkodás nem mindig segít. Előadódhat egy-egy betegség, ami szintén felkavarja az élettel kapcsolatos élményeket. És akkor összegzésbe kezdünk.
hvg.hu: A kötet hivatalos műfaji megjelölése: valóságos regény. Ez pontosan mit jelent?
N. T.: Ez egyrészt arra utal, hogy az életünk kész regény. Másrészt az önéletrajziságra, mert sok mindent leírtam a könyvben, ami megfelel a valóságak, de emellett beleírtam azt is, ami csak a vágyam volt, amit csak elképzeltem. Mivel divattervezőként ismernek, és a regény főhőse is annak tanul, az olvasók joggal nem függetlenítik a személyemtől. Ugyanakkor hiba önéletrajzként olvasni a könyvet, mert az illető ezzel meggátolja magát abban, hogy átéljen, kombináljon, magára is vonatkoztasson, és együtt guruljon a cselekménnyel. A könyv írása közben módom volt azon is elgondolkodni, hogy ahol nem voltam jelen, ott mi történhetett, mi hangozhatott el. Meg kellett fejtenem bizonyos motivációkat, amelyek óhatatlanul is a fikció irányába vitték el a történetet.
hvg.hu: A regény főhősét leginkább a luxus motiválja. Ön szerint honnan származik a luxus iránti vágy, a luxus iránti rajongás?
N. T.: Divattervezőként gyakran megkapom, hogy a ruháim mind alkalmi ruhák, csak szép, csinos nőknek valók. Lehet, de a 30 éves pályafutásom alatt még senki sem mondta nekem azt, hogy Náray úr, egy zsák pénzért szeretnék olcsónak és ágrólszakadtnak kinézni. Vagy szeretnék egy olyan ruhát, ami eltakarja a hosszas tornázással és diétázással visszaszerzett karcsú derekamat, a melleim úgy hatnak benne, mintha a hasamig lógnának, a lábaim pedig egyszerre tűnnek tőle O-nak és X-nek. Úgy viszont jöttek, hogy tessék kezdeni velem valamit, mert szeretnék szép lenni. Ebből eléggé el nem ítélhető módon azt a következtetést vontam le, hogy a szép, a szépség, ami mindannyiunk számára természetesen mást jelent, egy fontos tényező az életünkben, amire törekszünk, ami vonz bennünket. Ez az, ami Dárnay Dávid életében is meghatározó. Az ő személyében egy olyan figurát szerettem volna ábrázolni, aki amellett, hogy a széphez vonzódik, nem buta. Szembe akartam menni azzal az előítélettel, hogy akinek fontos a jó megjelenés, az általában IQ-light. Dárnay Dávid minden mondatával, pillantásával, mozdulatával, a mondataival, a hajával és a ruhájával is azt akarja hangsúlyozni, hogy ő egy elithez tartozik.
hvg.hu: Ennek az elitértelmezésnek azonban semmi köze a pénzhez a könyvben.
N. T.: Dávidnak nemcsak elvárásai vannak az élettel szemben, hanem tesz is azért, hogy az elitista vonzódásait ki tudja elégíteni. Számára nem az az elit tagja, aki gazdag. Az ő elitista világképe azonos az igényesség világképével. Nyilván butaság lenne alábecsülni a pénz szerepét, de őt épp csak annyira érdeklik az anyagiak, amennyire feltétlenül muszáj.
hvg.hu: Ennek az elitista világképnek része az is, hogy Dávid és a szülei úgy élik meg a 60-as, a 70-es és a 80-as éveket, hogy szinte nem vesznek tudomást a kommunizmusról. Ön és a családja is így volt ezzel akkoriban?
NT: Nem pont úgy, ahogy a regényben szerepel, de hasonlóképpen. A családom tagjai egy másfajta értékrendet képviseltek, ezért nehezen azonosultak a rendszer követelményeivel. A kommunista jelszavak helyett az igényesség és a mindennapi luxus sokkal fontosabb volt számukra. Ez megint nem a pénzről szól, hanem arról, hogy minden nap annyira megbecsülöd magad, amennyire csak bírod. A mindennapi luxus jelenthet egy kellemes fürdőt, vagy egy új frizurát a fodrásznál. Nem szükséges nagy dolgokra gondolni. A regényben ábrázolt család példaértékű lehet abból a szempontból, hogy semminek nem hagyta magát legyűrni: se a fasizmusnak, se a kommunizmusnak, de még az elidegenedő, mások irigylésére hajlamos világnak sem. A viharos történelmi időkben is mindvégig önazonosak maradtak, és ragaszkodtak a hagyományos értékekhez: a tudáshoz, a tanuláshoz, a szorgalomhoz és a tisztességhez. Utólag csodálkoztam rá, hogy mennyi áthallás van a regénybeli múlt és a mai világ között, mert ma sem könnyű, de túl lehet élni, ha a belső hangra és a szeretteinkre koncentrálunk. Úgy maradhatunk önazonosak, ha hiszünk a különbözőségben, és meg tudjuk találni azt, hogy miben nem vagyunk ugyanolyanok, mint a többiek, s ez által mit nyújthatunk másoknak. A pályám során azt tapasztaltam, hogy aki elég merész, és hisz abban, amit csinál, azt nem fogják megkérdőjelezni. És ha netán az ember bukik, azt nem sorstragédiának, hanem játéknak kell felfogni.
hvg.hu: A divatban mennyi a blöff?
N. T.: A blöff egy fontos dolog, amire időről időre szükség van, mert a legjobb dolgok sokszor a blöffölésből születnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy hülyének nézzük a másikat, mert a légből kapott dolgok megbosszulják magukat. A blöff azt is jelenti, hogy az ember képes humorral hozzáállni önmagához és a munkájához: nem veszi magát túl komolyan, és kockáztat: bedob valamit, ami maximum nem jön be.
hvg.hu: Megfordítva a kérdést: mennyi eszmeiség, ha úgy tetszik, filozófia van egy-egy divatkollekcióban?
N. T.: Én sosem tudtam tüllben és csipkében elsírni a világ bánatát. A divat amúgy sem egy mélyenszántó kategória. Persze kell koncepciót gyártani, hogy a kollekcióban legyen összefüggés a ruhadarabok között, és egy tervezőnek kell hitvallással rendelkeznie, ami arról szól, hogy ő mit tart szépnek, harmonikusnak, vagy épp ellenkezőleg, provokatívnak esetleg disszonánsnak. Azonban óva intenék mindenki attól, hogy még a legelhivatottabb haute couture műhelyeket is túlságosan komolyan vegye, mert a divat mégiscsak egy iparszerűen űzött művészeti tevékenység, ami használati tárgyakat gyárt. Ebből kifolyólag én nem szeretek az íróasztalfióknak rajzolni: attól érzem jól magam, ha hús-vér embereken látom a ruháimat, akik boldogan, magabiztosan viselik őket. Persze az is előfordulhat, hogy egy 30-as évekbeli tengerparti hangulatot szeretnék teremteni, akár áthangszerelve a mára, akár eredeti hangulatban: ilyenkor elmélázok azon, hogy milyen lehetett Biarritzban, vagy Baden-Badenben 1930-ban a Waldorf Astoria teraszán végigvonulni egy hölgynek a panamakalapos férfiak között, egy kissé frivol, boka fölött érő, áttetsző ruhában, miközben szólt a charleston a zenepavilonban a plázson. Aztán egyszer csak a hangulatnak megfelelően a divattervező kezéből kijönnek a csíkos, hosszú, egyberészes ruhák, kicsit modernebb, vagy nagyon modern átiratokban. Ez alapvetően egy jó játék, egy jó hangulatú absztrakció, mert azt gondolom, hogy annak, aki ezt a szakmát választja, többnyire életigenlő, az élet napos oldalát látó, és láttatni akaró, jó kedélyű, pozitív embernek kell lennie.
hvg.hu: Akkor miért olyan mogorvák a modellek a kifutón?
N. T.: Mert most ez a trend. A modelleket érintő nemzetközi divatirányzatok alakulására szerintem a divattervezők vannak legkisebb hatással. A fotósok, sztájlisztok, szerkesztők és modellmenedzserek kezében van a döntés joga. Jó, persze a divattervező mondja ki a végső szót. De csak abból választhat, amilyen ajánlatot kap. A divatmarketingben, a divatsajtóban és az iparágban rengeteg vélt, vagy valós sikertelenségben megkeseredett ember dolgozik, és ez nagyban rányomja a bélyegét a dologra. Amikor a divattervezők kimennek a kifutóra a show-juk után, szinte kivétel nélkül repülnek a boldogságtól. Ennek ellenére a modellek esetében rettenetes tendenciát láthatunk: kapafog, sasorr, elálló fül, görbe láb, 6 db hajszál, kamasz fiúra jellemző mellek. Nekem ez a világ nem jön be. Én abban hiszek, ha kimegy a kifutóra egy olyan lány, akinek szép lába, formás melle, ívelt, karcsú dereka van, és kedvesen mosolyog, attól akár még a világ is jobb lehet. Abban pedig végképp nem hiszek, hogy 30 éves nőknek szánt ruhákat 13 éves kislányokon kellene bemutatni. Mert ezt nem esik jól nézni. Ahogy azt sem esne jól, ha a kifutón megjelenő férfikollekciókban vagy a magazinokban tizenéves kisfiúkat kellene mustrálgatni ragasztott bajusszal. Azt gondolom, ez beteges.
hvg.hu: Ha már a férfiaknál tartunk, a könyvben ír a KGST-férfitípusról, aki a legtöbb esetben bajuszos, hiányzik a felső 4-es, vagy 5-ös foga, barnás színű, kopott terliszteröltönyt visel egy számmal nagyobb műszálas inggel és diagonál csíkos nyakkendővel. Ezt a férfitípust mennyire mentettük át a rendszerváltás utáni időkre?
N. T.: Konkrétan átmentettük, azzal a különbséggel, hogy ma már nem ugyanazokat a ruhadarabokat hordja, mert azok már elkoptak, vagy nem kaphatóak. Az átlagos közép-kelet-európai férfinak színt nem adsz el: többnyire csak olyan ruhákat és árnyalatokat vesz, amin nem látszik meg, ha sokat hordja. Ezért különösen szereti a velúros, márványos árnyalatokat, a meghatározhatatlan szürkét, kekit, barnát. Érdemes lenne egyszer kimutatást készíteni arról, hogy az átlag magyar férfi hetente hányszor bokszolja ki a cipőjét, rendesen, kifényesítve és hány felvétel után mossa ki a farmernadrágját. Persze lehet azt mondani, hogy a KGST-férfitípus azért volt igénytelen, mert nem tellett neki többre, de ez badarság, mert ez az igénytelenség ma ugyanúgy megvan. Szóval ez nem kommunizmus-specifikus történet volt. Ma még mindig ott tartunk, hogy az a férfi, aki szépen, hangsúlyozom, nem drágán, hanem ízléses egyszerűséggel, ápoltan és tisztán öltözik, esetleg manikűröshöz jár, vagy merészeli befesteni a haját, mert nem szeretne ősz lenni, az általában buzi, vagy ha netán gyerekei is vannak, akkor minimum gyanús. Amúgy az elitistáknak, véleményem szerint, semmi baja azzal, ha némelyek erre, vagy arra hivatkozva igénytelenségben élnek. Az ő dolguk. A kérésük mindössze annyi, hogy ne ők akarják megmondani, hogy a minőségi életet választók mit tegyenek és hogy éljenek, s ha lehet, a velük kapcsolatos véleményüket tartsák meg maguknak. Elképesztő méretű félhomályban élünk, a pénz után sóvárogva.
hvg.hu: Az igénytelenséghez kapcsolódóan a proliság fogalmát is alaposan körüljárja a könyvben. Valójában ki is a proli?
N. T.: Dárnay Dávidnak és a családjának a proli nem egyenlő a szegény vagy a szerencsétlen sorsú emberrel, noha ezeket a fogalmakat sokan szeretik összekeverni a populizmus jegyében, hogy minél inkább elítélhessék az elitista magatartást. A proli Dárnayék szemében az, aki igénytelen és lusta, aki még a fáradtságot sem veszi ahhoz, hogy valamit tegyen, csak a másikat irigyli, véleményezi, és megszólja. Ezt az embertípust gyűlöli a főhős, mert ez a magatartás rendkívül káros, meggátolja a fejlődést és lehúzza a többieket is. Ennek kapcsán beszél a hála és a hűség erkölcsi kategóriáiról. Mert a hűség egy döntés arról, hogy milyen embernek tartjuk magunkat. A hála az más. Azt nem lehet megtanulni. Azt vagy érezzük, vagy sem. Márpedig aki igénytelen önmagával szemben, az nem is érez hálát semmilyen jótettért. Következésképpen egy proli.
| Névjegy |
Náray Tamás (1958.) Fülöp Máté |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
