hvg.hu: Évekkel ezelőtt váltotta Moszkvát Budapestre. Mit figyel meg elsőként egy idegen ország lakóin?

Gaya Arutyunyan: Mindig is a részletek érdekeltek. A kezeket, az emberek járását, mimikáját figyelem, hogy elrejtik-e a tekintetüket az utcán, belenéznek-e a másik szemébe. Hogy milyen színű zoknit hordanak. Egy várost nem az infrastruktúra vagy a látványosságok határoznak meg, kizárólag a lakói.

Stiller Ákos

hvg.hu: Milyenek a magyarországi impressziók?

G.A.: Könnyebb itt nekem a levegővétel mégis, a magyarok valahogy emlékeztetnek az örményekre. A nyitottság az, amely már az első hónapok során mellbevágott. A magyarok nagyon közlékenyek, biztos lehetsz benne, hogy a beszélgetés első perceiben felvázolják neked a világképüket, egy vadidegennek meglebbentve a titkaikat vagy akár a családi problémáikat is.

Én úgy érzem, Magyarországon korántsem annyira domináns a pénz kultusza, mint Moszkvában vagy bármely más megapoliszban, ahol a tömegek elsődleges célja a pénz, a siker hajhászás az általános értékmérő. Budapesten mintha máshogy szocializálódtak volna az emberek, nincs bennük nagyratörési vágy, megelégszenek azzal, amiljük van.

hvg.hu: Hogyan interpretálja a Közép-Európában sugárzott Nyugat-képet?

G.A.: Szerencsére a Nyugatot nem messziről, külső szemlélőként kell megítélnem: rengeteget koncertezek, utazok Nyugat-Európában, valamilyen szinten rálátásom van az ottani viszonyokra. Én egy nyugati, kapitalista országban nagyon nehezen tudnám elképzelni az életemet. Az ottani rendszer a kölcsönösségre épít, hogy ha én adok neked valamit, te is adsz nekem valamit. Ez az ideológiai bevallom, tőlem kicsit távol áll: én még hiszek az érdeknélküliségben.

hvg.hu: Örményország vezető a nyugati diaszpóra terén. Sosem vonzott a klasszikus London-Berlin tengely?

G.A.: London és Berlin ugyanolyan megapoliszok, mint Moszkva, ahonnan épp azért jöttem el, mert már túl nagynak, átláthatatlannak, élhetetlennek találtam. Annak ellenére, hogy ebben az országban is külföldi vagyok, nagyon nehéz lenne számomra egy olyan multikulturális világban élni, ahol a lakosságnak több mint 50 százaléka emigráns. Budapest számomra nem volt tudatos választás, úgy hozta a sors, hogy Moszkvából elköltözve itt kötöttem ki. Én Oroszországban nőttem fel, nagyon sok barátomat hagytam Moszkvában és bár az évek során itt is rengeteg új ismerősre tettem szert, nem biztos, hogy még egy ilyen váltást be mernék vállalni.

Stiller Ákos

hvg.hu: A hetedik kerületet elhagyva Budapesten is szétválik, ki külföldi és ki nem. Mennyiben határozza meg ez a státusz?

G.A.: Számomra ez teljesen normális állapot, országtól függetlenül mindig is fehér hollónak számítottam. Az öcsémet is engem is még Moszkvában is bizonyos szempontból kívülállóként kezeltek, egyedüli örmények voltunk az osztályunkban, talán az egész iskolában. Az egyetemen is mindig külön szóvátették, ha én késtem valamelyik előadásról, valahogy mindig is kilógtam a tömegből, ez pedig mára a személyiségem részévé vált.

hvg.hu: Hogyan kezeli a saját nemzeti identitását?

G.A.: Mikor Oroszországban éltem, nem éreztem ennyire konkrétan, mint most, hogy örmény vagyok. Budapesten - magam sem tudom miért - nagyon felerősödött bennem a nemzeti érzés, bekúszott a mindennapjaimba.

Mikor országot váltasz, a legnehezebb azzal szembesülni, hogy a nyelv egyenlő a személyiséggel. Volt egy híres orosz író, Sergei Dovlatov, akit a rendszer kifacsart, az Egyesült Államokba kellett menekülnie, ott is halt meg. Ő mondta azt, hogy mikor az ember idegen nyelvterületre költözik, elveszíti személyi identitásának 80 százalékát: nem tudja úgy kifejezni magát, nem tud úgy árnyalni, mint az anyanyelvén. Valószínűleg épp ezért érzem én is úgy magam, mint egy tízéves kisgyerek, aki még csak próbál kommunikálni, felfedezni az új hazájának történelmét, társadalmi berendezkedését. Olyan, mintha az élet húsz évvel hátradobott volna. Mintha egy tíz éves gyerek lennék, harminc pluszos élettapasztalattal.

Az önmeghatározás kulcsfontosságú eleme a nyelv, nekem pedig most újra végig kell mennem ezen az úton: újra be kell magamnak és elsősorban a környezetemnek bizonyítanom, ki vagyok, és mire vagyok képes.

Stiller Ákos

hvg.hu: Az utóbbi hónapokban a francia és osztrák nacionalista oldal is felzárkózott a közéletben. Hogyan kell kezelnünk a patriotizmust, mint jelenséget és életfelfogást 2014 Európájában?

G.A.: A patriotizmus maga nem egy rossz jelenség, elvégre a hazád, a néped, a nyelved szeretetével kapcsolatos, ez azonban semmilyen esetben sem lehet politka függvénye. A saját nemzeted szeretete elsősorban a kultúrán alapszik, a kultúra pedig egy olyan átfogó, általános ügy, melyet egyetlen politikai párt vagy csoportosulás sem sajátíthat ki. Ma ő az elnökünk, holnap valaki más lesz, rezsimek felemelkednek és megbuknak, de a kultúra örök.

Mikor a patriotizmus a kevésbé művelt emberek kezébe kerül, átváltozik nacionalizmussá, azt pedig már a történelem során megtapasztaltuk, hogy a nemzeti mozgalmaknak soha nincs jó végük. De ennek semmi köze ahhoz, ha valaki szereti a hazáját. A nacionalizmus a patriotizmus egyensúlyából kibillent, önkritika nélküli, beteg stádiuma.

A globalizáció-ellenesség Magyarországon nem érezhető annyira, mivel nincs olyan komoly migrációs probléma, mint mondjuk, Nyugat-Európa egyes országaiban. Egyetértek abban, hogy van egy pont, melyhez érve nagyon óvatosan, de meg kell szabni a határait az ország és ország közti vándorlásnak: a német helyzet nagyon jól példázza, hogy például a második világháború utáni bűntudattól és kompenzálási vágytól vezérelve akár túlzásba is lehet vinni a tolerancia mértékét. Ahogy egy zenésztársam mondta, mikor Berlinben játszottunk: itt vagyunk Berlinben, Törökország fővárosában.

hvg.hu: A modern folklór, így a Deti Picasso zenéje is többek közt az ilyen típusú fúziókból táplálkozik. Hol húzza meg a műfaj határát?

G.A.: A klasszikus értelemben vett világzene esetünkben már ott elbukik, hogy nem játszunk autentikus örmény népi hangszereken. Nagyon szabadon interpretáljuk a folklórt: én nem tudok egyetlen egy olyan zenekarról sem, amely örmény népzenét emelt volna át például hárfára.

Sok örmény zenész, akik ortodoxabban állnak a népzene fogalmához, mind a mai napig rosszallóan nézik, amit művelünk: szerintük ez a tradíció feladása és hagyományokat tisztelő emberek megsértése. Én azonban úgy gondolom az egészséges és élő népzene egyensúlyához épp úgy szükség van az autentikus zenészek munkájára, mint arra az új irányra, melyet mi képviselünk.

hvg.hu: Hogyan viszonyulnak ma Európában egy erős moszkvai gyökerekkel rendelkező zenekarhoz?

G.A.: Az emberek kíváncsiak. Nagyon kevés zenekar érkezik Európába a kaukázusi régióból, kiváltképp Örményországból, annak ellenére, hogy vannak valóban híres örmény eladók, mint Charles Aznavour vagy a System of a Down. A Nyugat számára mi még mindig fura egzotikumnak számítunk, amelyre csak rátesz egy lapáttal, hogy a népzenei gyökerek gyakorlatilag időtlenné teszik a dalainkat.

Van egy titok, ahogy a filmben a titokzatos 25. képkocka, a mi zenénkben is ott van egy rejtett, 25. hang, melyet nem lehet tudni, csak érezni.

hvg.hu: Előfordul, hogy az oroszországi ismerősei önnel példálóznak?

G.A.: Bevallom őszintén, igen, és ez engem eléggé feszélyez is. Hiszen én most egy tízéves gyerek vagyok. Mégis ki az, aki egy tízéves gyereket állít példának? A moszkvai barátaim szemében én vagyok a szabadság jelképe, én vagyok a nagybetűs szabad ember.

Közülük rengetegen kezdték művészként, festőként, zenészként, végül azonban üzletemberek váltak belőlük: ők valahogy úgy tekintenek rám, mintha én testesíteném meg mindazt, hogy milyenek lehetnének, hogyha nem hagytak volna fel a művészettel.

hvg.hu: Hogyan maradhat talpon egy független művész ma Moszkvában?

G.A.: Kizárólag akkor, ha üzleti bulikon játszik, elköteleződés nélkül kizárólag így foghat vastagon a ceruza. Havonta egy ilyen fellépés és minden anyagi problémád meg van oldva, mégsem kívánnám az ellenségemnek sem: ezek a koncertek olyanok mintha jó feleségként próbálnál élni, de havonta egyszer kötelező lenne félrelépned. Habitus, de legalábbis gyomor kell hozzá.

Stiller Ákos

hvg.hu: Milyen érzés annak a bizonyos szabad embernek lenni?

G.A.: Gyerekes érzés. A felelőség teljes hiánya. Persze ez nem azt jelenti, hogy valahonnan elkések, valakit cserben hagyok, vagy megfeledkezem a próbákról. De például ennyi év után sem tudom a házszámom vagy, hogy pontosan mennyi a rezsi, a postán befizetni egy csekket számomra igazi kihívás és fogalmam sincs mennyivel drágul a kenyér. Viszont istenien főzök.

hvg.hu: Budapesttel hosszú távra tervez?

G.A.: Sosem terveztem, hogy ide jövök, így azt sem, hogy elmennék. Lehet, itt élem le az éltem, ahogy az is belefér a képbe, hogy visszaköltözzek Moszkvába vagy egy teljesen új országban kössek ki. Az életemben a legizgalmasabb dolgok eddig mindig teljesen váratlanul történtek, nem szeretném ezt holmi átrágott tervezéssel megakasztani.

A Deti Picasso december 28-án lép fel a Trafóban Palya Bea és Grencsó István társaságában.