Nincs is kínosabb annál, mint amikor realitásérzéküket vesztett pop-rocksztárok 50-60-70 évesen is megpróbálják fenntartani fiatalságuk látszatát, és valamiféle vélt társadalmi elvárástól (rosszabb esetben pénz- és elismerésvágytól, esetleg az egó csillapítatlan étvágyától hajtva) ondolítanak, szőkítenek, tupíroznak, zseléznek, melíroznak magukon egyet, aztán a húrok közé csapnak, és összeszorított implantátummal belekezdenek, stúdióba vonulnak, inkább zenével, dalban mondják el azt, amit.

Lorenzo Cherubini, avagy Jovanotti is 48 éves az idén, elvileg már azok a generációk is túlléptek rajta, akik a nagy slágerei megjelenésekor születtek a 90-es évek közepén. Elvileg, mondom, mert egyfelől Itáliában kissé máshogy működik sok minden, nem ciki egyfelől, ha egy banda átlagéletkora 25 év felett van (még a tévés tehetségkutatókban sem, 2013-ban az X-factor-döntős Ape Escape nevű trióban is akadt egy 42 éves tag), és még a tényleg vén Vasco Rossi is megtalálja a maga közönségét. Az olasz popzene hagyományosan pluralista, bár vannak mindig nagy nevek, nem dívik a kizárólagosság. És bár nyilván minden generációnak vannak kultikus előadói, egy mai 16 évesnek sem ciki elmennie egy Jovanotti-koncertre.

Ebben persze ludas a toszkán rapper is, aki persze ma már nem rapper – indulása óta elég nagy távolságokat tett meg zenei értelemben, adott ki afrikai zenei ihletettségű albumot (L'albero), volt több rockos kirándulása, ellátogatott a dzsesszesebb hangzás felé is, lemezről lemezre építette be az újabb hatásokat. Melyek között ott van az olasz popzene hagyománya is annak minden modorosságával, túlzásaival, dallamosságával, érzelgősségével. Ami nem változott: a hihetetlen mértékű pozitivitás, ami a dalok többségéből árad, a közéleti érdeklődés, az a könnyedség, amellyel a kapitalizmus természetétől a rasszizmusig bármiről megszólal (s amely mégsem feltétlen lesz felületes). Penso positivo! és tényleg. Zenéjében, szövegében ki se látszik az olaszságból: bárhonnan szed hasonlatokat, szóképeket, metaforákat a focitól a legalapvetőbb konyhaművészeten át az esőig, minden a lét élvezetén alapul, onnan nyer értelmet és irányt.

Aki erről három percben meg akar bizonyosodni, az a legjobb, ha megnézi a Mezzogiorno című szám videóját (sőt videóit, mert több verzió is készült, egyik jobb, mint a másik) – mind képi világában, mind szövegében a legjobb példázata a pozitív és kreatív Jovanotti-világnak.

A zeneileg eklektikus Ora, azaz Most című album után következő a 2015 cc (2015 köbcenti) egységesebb: tarol az elektronika. Az első számok a féktelen bulizás mintapéldányai különös tekintettel a fiatalságra. Hiába no, a 48 éves zenésznek valamikor be kellett már akadjon az öregedés témája, mégpedig a maga botoxos vonatkozásában – a lemezborítón is egy bababőrűre retusált arcot látunk (holott Jovanotti inkább hasonlít a valóságban egy bibliai prófétára). Végig az albumon ez a kettősség érhető tetten: rengeteg szó esik a korról, az öregedésről, az idő visszafordíthatatlanságáról, de nem a nyavalygás szintjén, hanem a megfiatalodás kapcsán. Zene, hajnal, örök szombat, nyár, varázslatos lány, élettel teli – motívumok és számcímek, adrenalin és mámor olyan töménységben, hogy ettől még egy ibizai DJ is önkéntes Sosztakovics-maratonra ítélné magát. No és persze a nemzedéki himnuszra szerelt Gli Immortali, A halhatatlanok – fiatalsághimnusz a férfiklimax hajnalán. Mindez roppant ciki lenne, ha a Jovanottiban most is tomboló pozitivitás nem tenné szerethetővé, örömtelivé az egészet. A legközhelyesebb szintifutamok, a leggátlástalanabb ritmusok, a fütyülhető dalocskák szemrebbenés nélküli stadionhimnusszerű monumentálissá növelése ennek köszönhetik, hogy egy sokak számára tökéletes nyári album jött létre, nem pedig valami zenei értelemben vett prosztatagyógyszer.

Úgyhogy aki a nyáron ellátogat a lemezbemutató turné valamelyik olaszországi állomására, sok tízezer emberrel együtt elég jó közösségi élményre van kilátása.