Ha elképzelte már, hogy lehetséges volna-e egyetlen filmbe (vagy akár tévésorozatba) rendezni Asimov Alapítvány-trilógiáját, ha tudja, hogy a Solaris Lem regényeként a Soderberg-, de a Tarkovszkij-féle filmes verziónál is megrázóbb, vagy hogy bár Lynch kultfilmjévé érett a Dűne, az „sehol sincs” ahhoz képest, amit Frank Herbert papírra vetett, akkor az alább leírtak önnek újat nem tudnak mondani. Ez esetben a továbbolvasás helyett elég annyi is, hogy ha a Mentőakció eredetijét, Andy Weir: A marsi című regényét netán még nem olvasta volna, mi is javallanánk: érdemes megtennie. Még mielőtt a moziban leoltják a lámpát.

Háromszoros siker

Andy Weir úgy 2011-ig egy teljesen hétköznapi, kaliforniai átlagembernek tűnt. Na jó, talán kicsit bogarasnak tartották a haverjai, de ez betudható annak is, hogy az apja részecskefizikus, az anyja pedig elektromérnök volt, és így a klasszikus sci-fi irodalomra is korán rákapott. Andy ilyen felmenők ellenére sem ment egyetemre, de a hobbinak indult programozásból végül számítógépes játékfejlesztő lett – aki titkon az írás felé is fordult. Egészen addig fel sem figyelt rá Amerikában sem senki, amíg a két évig írt első novellájával kis híján felrobbantotta az Amazon könyveladási listáját.

Pedig 2011-ben még olyan kishitű volt, hogy állítólag arra is külön könyörgésre volt csak hajlandó, hogy a 99 centes pakkba betolja A marsit, mint az első írását – és így legalább próbáljon meg egy jelképes összeget gyűjteni az „írói munkássága” folytatásához.

Vélhetően ő csodálkozott a legjobban akkor is, miután a 35 ezer letöltéssel jó pénzt keresve, az egyik nagy múltú, országos kiadó – a Crown Publishing, mely megvette tőle a kiadási jogokat - 2014-ben ismét, immár „papír alapon” tette gazdaggá. Sőt, miután a regényt a New York Times és a Wall Street Journal egymásra licitálva dicsőítette, a filmes jogok értékesítéséből Andy Weir egy csapásra milliomossá vált.

A paradigmaváltást szemlélteti a magyar kiadvány borítólapja is: A marsi a tavalyi megjelenésekor még az eredeti, amerikaira hajazó, tipikusan olcsó, „tucat sci-fis” borítólapot kapott, a filmes megjelenésre viszont átesett egy komoly aktualizáláson. Ez is sokat jelenthet az eddig inkább csak a képregény-manga határon billegők, illetve a hardcore Sin City-fanok számára ismerős Fumax Kiadónak, mely jó érzékkel, még a nagy hájp előtt csapott le a kötet jogaira és jelentette meg a könyvet – bár marketingre (eddig) nem futotta. Hiába, A marsinak máris bérelt helye van a nagypályás sci-fi regények között.

Ami nem lebecsülendő dolog, mert például Lucas Star Wars univerzumából visszafejtett (vagy továbbgondolt) regények kifejezetten nem tartoznak ide. Ahogyan az épp most befejeződött Wayward Pines-széria papír-eredetije sem. Ennek oka, hogy Blake Crouch valójában a könyveit erősen szappanopera stílusban írta – abban az értelemben, hogy a szövegben, a dramaturgiából, a cselekmény fel-, és leütéseiből kiérezhető, hogy jönnek a reklámszünetek, s hol ér véget egy-egy epizód.

Nincs ezzel semmi gond, de Weir más úton járt. A marsival inkább Philip K. Dick legjobb írásaira emlékeztet. Úgy értve, hogy az emberi elme működésének, és a történetek hatására hullámzó léleknek a bemutatása persze filmes feldolgozás után kiált, de anélkül (vagy: azt követően is) képes a történet értékes maradni írott alakban. PKD jó pár novellája és regénye ilyen.

Például a mára műfajjá hízott, „átrajzolós” technikával készített filmként bemutatott Kamera által homályosan, vagy a mindössze 28 oldalas „Second Variety”-ből készült Az elhagyott bolygó ilyen. De ahogyan az eredeti regényt – az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?-t, annak is főként a végére kihegyesedő mondanivalót épp Ridley Scott jubileumi, rendezői újravágással sem teljesen reprodukáló Szárnyas fejvadász, a gesztusvezérlést és a prekogokat a jelenkori közbeszédbe is beemelő Különvélemény, vagy akár az Amazon által csak jövőre bemutatni ígért Ember a fellegvárban sorozat papír-eredetijei, mind-mind zseniálisak.

Sőt, igazából ezeket a filmeket kellő mélységben megérteni is csak úgy lehet, ha előtte a nézők - mint a profi színházba járók – előolvasással készülnek fel a produkcióra.

A marsi számkivetett

Azon lehet filozofálgatni, hogy vajon A marsi sikerében mekkora a szerepe annak, hogy az emberiség lassan tényleg megérik egy ilyen kalandra, mivel a marsi kolonizáció előszobájába léptünk. De a könyv erőssége nem ez, pláne, hogy Weir nem az első pionírok egyikéről, nem a Mars Aldrinjáról vagy Armstrongjáról írt - mint akinek most is „csak” meg kellett tennie azt a bizonyos kis lépést az emberiség nevében -, hanem a bolygót menetrend szerint feltérképezni rendelt gépezet amúgy láthatatlan csavarjáról. Aki csak túl akarja élni a helyzetet, amibe került. Ezért a megoldhatatlannak látszó feladatot végül olyan apró tételekre darabolja, amikre, egyikre a másik után már képes megtalálni a szükséges megoldást.

Az amerikai kritikák a regény kapcsán rendre a „MacGyver a Marson” formulát húzzák elő. Pedig az igazság az, hogy a biológius-elektromérnök asztronautának esze ágában sincs rágógumiból vagy sportszeletből bombát gyártani. Helyette csak racionális és kreatív ötletekkel áll elő – de arra komolyabb méretű téteket is fel lehetne tenni, hogy Weir minden földrajzi megnevezése vagy technológiai leírása hibátlan. A főhős, Mark Watney az olvasó számára annyira hihető megoldásokat keres (és talál) a felmerülő problémái kezelésére, hogy a története sokkal inkább rászolgál a „Robinson Crusoe a Marson”, vagy még inkább a „Számkivetett a Marson” megközelítésre.

Az pedig belátható, hogy a videónaplóba mesélés, mint elbeszélési forma eleve felkínálja magát a szarkazmusnak, az olykor önmarcangoló, olykor odamondogatós humornak. És ezzel a két komponenssel Weir olyan jól gazdálkodik, hogy valójában ez az elegy pörgeti kellő fordulatszámon a regény motorját úgy, hogy az utolsó oldalig nem lehetünk biztosak abban, hogy az erőfeszítéseik végül eredményre vezetnek-e.

Predesztináció

Azzal nem számolunk, hogy a könyv alapján a filmet Ridley Scott el tudná rontani, jól lehet az Exodus: Istenek és királyok, A jogász, a Robin Hood - de van, akinek a Prometheus is - ennek ellenkezőjéről tanúskodik. Ezzel együtt nem valószínű, hogy egy ilyen kaliberű rendező ki tudna hagyni egy ekkora ziccert. Ezért mi inkább arra fogadnánk, hogy a Mentőakció akár az évtized legmeghatározóbb sci-fijeként is bevonulhat majd a filmtörténelembe. Matt Damon lényegében egyszemélyes drámája miatt is (mert ő mindig hozza a kellő figurát - kicsit, nagyot, mindegy), meg a többiek miatt is (a marginális epizódszerepekre is olyan színészeket vettek be a filmbe, mint Jeff Daniels, Michel Pená, Sean Bean vagy Kate Mara).

De leginkább azért, mert ez a regény ennek lett megírva.

Vigyázz, banánhéj!

Az apró részletekre is sokat adó produkcióval a felfokozott várakozás ellenére a magyar forgalmazó hátrányba kerülhet. Ráadásul a saját hibájából, mivel a film címadása felér egy méretes bokán rúgással. Az eredetileg frappáns The Martian (A marsi) végül Mentőakció lett, de erre mentséget az sem ad, hogy 2010-ben Mars címmel készült egy animációs film, hogy 2000-ben A vörös bolygó egyik címverziója is Mars volt, és A marsi talán nem tűnt elég izgalmasnak. A helyette választott „mentőakció” azonban ennél nagyobb baklövés, mivel az tematikailag a háborús filmek által szinte kisajátított formula (lásd legutóbb: Hajnali mentőakció, illetve: A nagy mentőakció), márpedig az első marsi telepesről szóló filmben puska el sem dördül. Elvileg lehetett volna Mars mentőakció is a cím, de ez már ugyancsak foglalt. Ráadásul a regény (és így a film is) valójában alig-alig tárgyalja magát a mentőakciót, mivel az egyetlen, tartósan marsi lakos furcsa kalandjairól szól. Kár, hogy a kreatív eldobta ezt a banánhéjat ahelyett, hogy áldozott volna még egy kis időt a témát is lefedő, a figyelmet is felkeltő, ennél jobb címadásra. Ahogyan például itt, legutóbb sikerült.