Miközben rémesnek és hervasztónak tartom, ha valaki kizárólag a könnyűzenei múlttal kommunikál (hiszen a jelenidő színes és izgalmas), mégis úgy vagyok vele – hogy Murakamit parafrazeáljam –, ha Morrissey-ről beszélek, nem a jelenidőről beszélek. Erről persze a legkevésbé tehet ő.

Morrissey tudniillik jelenidőben is létezik. 2004 óta ismét készít szólólemezeket – négyet is összehozott –, ráadásul kifejezetten jókat. A legutóbbiról, a tavaly megjelent World Peace Is None Of Your Businness című albumról, és a lemez kapcsán az évek óta Los Angelesben élő énekes színes és fordulatos pályafutásáról oldalunkon is írtunk.

Morrisyey október 7-én Nápolyban

AFP / Nur / Luca Carlino

Morrissey – akit a brit New Musical Express minden idők egyik legnagyobb hatású művészének, az ugyancsak nagy hatású amerikai Pitchfork Media pedig a nyugati populáris kultúra elmúlt évtizedeinek egyik legegyedülállóbb figurájának nevezett – nem saját életműve körül fut köröket.

A tavaly megjelent lemezben például az a legfontosabb és a legizgalmasabb, hogy olyan, de nem pont olyan, mint egy alapértelmezett Morrissey-nagylemez. S persze természetesen az, hogy az albumon – néhány közepesebb, de egyáltalán nem bántó daltól eltekintve – szinte az elejétől a végéig erős számok jönnek egymás után.

De az van, hogy nekem akkor is a múlt idő. Még akkor is, ha képes vagyok értelmezni változó színvonalú, de kínosnak sosem kínos, sőt többnyire inkább izgalmas szólópályafutását. Túl sok minden történt vele, általa, tőle huszonegy-két éves korom előtt, túl sok olyan, aminek túl sok későbbi dolog lett a következménye. Túl korán ugrottam fel a Smiths/Morrissey-vonatra ahhoz, hogy ne a történet eleje legyen igazán fontos. Nekem. Másnak meg máshogyan van, persze.

Jaj, ez most olyan Nick Hornby-s izé. Mindegy.

Tegnap még egy Facebook-bejegyzést is írtam róla (mármint Morrissey-ről, nem Nick Hornby-ról, persze akár róla is írok majd egyszer), és mivel még mindig tetszik (mármint még mindig nem tartom hülyeségnek, amit leírtam), kis változtatással idemásolom.

14 voltam, amikor a leányfalui strandon vásárolt Világ Ifjúsága magazinból értesülhettem arról, hogy van Angliában ez a Smiths nevű zenekar, amelyik a The Queen Is Dead című nagylemezével, illetve az Ask és a Panic című kislemezekkel minden díjat megnyert abban az évben, aztán a Göczey Zsuzsa vezette Albumajánlat című műsorból szépen sorban felvettem az összes lemezt, amelyek közül aztán a Dob című hanglemezboltban többet úgynevezett bakelitformátumban meg is vásároltam, közben a Szerb Antal Gimnáziumban barátaimmal rajongtunk az együttesért. Aztán feloszlottak (szomorú voltam), Moz pedig szólópályára lépett, én pedig az első lépések után már csak nagyobb távolságból követtem a művész újabb és újabb teljesítményeit. Aztán 2006-ban a HS7 nevű zenekarral játszottunk előtte a Pecsában (itt keletkezett az a városi legenda, hogy Morrissey beszedette az összes sonkás és szalámis szendvicset a Pecsa büféből, mert hogy ő olyan helyen nem játszik ahol ilyen húsos cuccokat forgalmaznak – ha nem igaz, akkor is jó sztori). Aztán most újra, talán utoljára. Remélem jó lesz.

És jó is lett. Persze nem az én ösztönös és önző szempontjaim szerint. Mert én biztos, hogy nem azt a számsorrendet állítottam volna össze, amit Moz, ez a továbbra is megnyugtatóan öntörvényű alkotó, ám az tulajdonképpen egyáltalán nem érdekes, hogy én mit szerettem volna.

Morrissey, ahogy a turné többi állomásán – például két nappal korábban, Ljubljanában –, ezen az estén is bátor, nem tutista, nem szóló- és korábbi klasszikusokból bombabiztosra felhúzott, hanem az utolsó tíz év termésére, azon belül is leginkább a tavaly kiadott album dalaira épülő szetlistát írt. És összesen csak három Smiths-klasszikust (a sokkoló képsorokkal illusztrált Meat Is Murdert, a What She Saidet és a ráadásban a The Queen Is Deadet) engedélyezett.

Zenekara, mely az alapposztokon azonos a 2006-os turnéegyüttessel – a két kulcsember, Boz Boorer és Jesse Tobias most is ott volt a színpadon – ütős, fegyelmezett és hatékony, Moz pedig, miközben rákbetegséggel kezelték (augusztusban Larry Kingnek nyilatkozott állapotáról, azt mondta rendben van, együtt tud élni a betegséggel), kifejezetten jó formában állt a színpadon. Mit jó formában: amúgy rituális módon az ingétől is megszabadult a végén.

Még a rémületes tangóharmonika és a látszólag hasonlóan out-of-context flamenco-gitár sem rontott az összképen. Morrissey külön bejáratú világába tulajdonképpen minden belefér.

A címben idézett „Nekem visszajár a múlt idő” a Vidámpark Visszajár című dalából vett idézet (szöveg: Őz Zsolt).

Morrissey a Larry King Now-ban, ahol azt a bizonyos interjút adta:

Moz szeptember végén Londonban: