Auber Octavius Neville úgy határozott, hogy a három kisgyermeket el kell szakítani szüleiktől, ki kell őket „szabadítani” saját közösségükből, hogy civilizált emberekké váljanak. Mindez valahol a két világháború közötti Ausztráliában történt.

Ezzel indul az ún. „elveszett generációról” szóló ausztrál film, amely azt dolgozza fel, hogyan választották el kisgyermekek és csecsemők ezreit szüleiktől, hogy beillesszék őket a fehérek társadalmába.

E mögött a politika mögött nemcsak az a régi keletű faji gondolkodás állt, miszerint az emberfajták között hierarchikus rend létezik, és a fehér faj felsőbbrendű. Az I. világháború előtt már nem csupán a színtiszta rasszizmus fordult elő, hanem olyan filozófiai továbbvitelük is, mint az erősebb „emberfajok”, nemzetek túlélését, felülkerekedését valló szociáldarwinizmus vagy a faj mint nemzet tisztaságán őrködni kívánó eugenika.

Sajátos ausztrál változata volt ennek az a rasszizmus, amely nem kiszorítani vagy kiirtani, hanem „kifehéríteni” akarta az ausztrál bennszülött lakosságot, amelynek létszáma az I. világháború idején százezer közelébe esett vissza.

A fent nevezett Mr. Neville-t is ekkoriban, 1915-ben nevezték ki a bennszülöttek fővédnökévé Nyugat-Ausztrália tagállamban. Megszállottan vallotta, hogy vegyesházasságok révén – megfelelő angolszász oktatással párosítva – három generáció alatt civilizált, sőt bőrszín szerint is fehér emberekké alakíthatók Ausztrália őslakói. Ehhez azonban megengedhetőnek tartott minden kényszerítő eszközt, így szükségesnek tartotta, hogy a gyermekek családjuktól távol és elzártan nevelkedjenek, hogy „ne húzza vissza” őket a környezet.

Sajátos paradoxona volt ennek a hivatalos, állami szintre emelt rasszizmusnak, hogy a fajok keveredését nemhogy tiltotta a „fajok közti” szexualitást és házasságot – szembemenve a divatos eugenikai gondolkodással, ami aztán a náci Németország nürnbergi törvényeiben csúcsosodott ki –, hanem egyenesen normává emelte a bennszülöttek esetében.

Az ausztráliai fehérek számára ez egyfajta missziót jelentett: részt venni az őslakos „vademberek” megnemesítésében – de ez ezzel együtt is vegyesházasságokat jelentett a tiltás helyett. Az állandó férfitöbblettel küzdő Ausztráliában – ahol mind a betelepített fegyencek, mind az aranyláz idején érkezők között jóval több férfi volt – eleve megszokott volt, hogy helyi asszonyokkal lépjenek kapcsolatra.

Az I. világháború sok mindent megváltoztatott a világban. A legáltalánosabb társadalmi következmény elsősorban a női emancipáció előrehaladása volt, hiszen számos országban – Magyarországon is – a nők az I. világháború utáni években kaptak részleges vagy teljes választójogot.

Nem így Ausztráliában, ahol szövetségi szinten már 1902-ben kimondták a nők férfiakéval egyenlő választójogát. Ennek ellenére az első képviselőnő megválasztására 1921-ig kellett várni (Nyugat-Ausztrliában), míg a szövetségi parlamentbe csak „egy világháborúval később”, 1943-ban jutott be női jelölt.

Az 1902-es választási törvény viszont a bennszülötteket nem egyenjogúsította: ők csak akkor szavazhattak, ha – a bevándorlókkal azonos módon kezelve – egy speciális záradéknak megfeleltek: ha tagállami szinten választójoggal rendelkeztek már 1902-ben.

Ezen nem változtatott az I. világháború sem, ahol ausztrál bennszülöttek is harcoltak – igaz nem nagy számban. Összesen 5-600 fő lehetett ott az ANZAC egységeiben a közel-keleti és a nyugati fronton, miközben az ausztrál hadseregben a négy év alatt több mint 420 ezren teljesítettek szolgálatot összesen. Eleinte a sorozóbizottságok – hiszen Ausztráliában nem volt sorkötelezettség – csak a kellően fehér bőrű, félvér férfiak jelentkezését fogadták el, de ez 1916-tól már enyhült: szükség volt az emberekre a fronton. Azonban a jogok kiterjesztésére nem került sor, a következő évtizedekben is a kifehérítési politika maradt érvényben.

A százezret is megközelítheti azoknak a gyerekeknek a száma, akikből a 20. században a családjuktól távol, missziós iskolában megpróbáltak fehér embert faragni. Megtanították őket írni-olvasni, számolni, ami arra volt elég, hogy ipari vagy mezőgazdasági munkákat vállaljanak, óriásfarmokon vagy városszéli munkáskolóniákban éljenek, küszködve a gyökértelenséggel és a kilátástalansággal, és ennek velejárójaként az alkohollal, drogokkal, bűnözéssel.

A változásig még egy világháborút kellett várni – de az állami rasszista politika feladása és az egyenjogúsítás sokkal inkább volt a hatalmas ausztrál munkaerőhiány következménye, és így erőteljesebb hatása volt a növekvő bevándorlásból adódó nyomásnak, mint a faji gondolkodás hitelvesztésének.

Az 1960-as években elapadt az anyaországi munkaerő-utánpótlás is, így az országot meg kellett nyitni a dél-európaiak, délkelet-ázsiaiak előtt. A hetvenes évek elején emelkedett hivatalos szintre az új multikulturális doktrína, amely immár elegendőnek tartotta az angol nyelv megfelelő ismeretét, az ausztrál állampolgárság megszerzését, illetve az ausztrál törvények megtartását ahhoz, hogy valaki „jó ausztrállá” váljon.

Ebbe a keretbe – bár nem elsősorban rájuk szabták – már az ausztrál bennszülöttek is beleillettek. Igaz, sérelmeik jogorvoslata – így például törzsi területeik visszaszerzése – még több évtizedes küzdelmet igényelt.