Ezen a héten mutatták be az őrült karaktereiről (Ali G, Borat, Brüno, A diktátor) ismert Sacha Baron Cohen legújabb filmjét, az Agyas és agyatlant, amelyben az ezerarcú komédiás ezúttal egy futballhuligánt alakít, aki titkos ügynök bátyjával (Mark Strong) együtt kerül abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe.

Az akciódús vígjáték apropóján összegyűjtöttük kedvenc alkotásainkat a műfajból.

Die Hard 3. – Az élet mindig drága (Die Hard: With a Vengeance, 1995)

20th Century Fox

A kilencvenes évek filmművészeti csúcsteljesítményét John McTiernan tette le az asztalra, egész egyszerűen azzal sikerült beírnia a nevét a történelemkönyvekbe, hogy a Die Hard első részénél jobb folytatást forgatott. Már önmagában az egy jó húzás volt, hogy John McClane-t hazai terepen, egész pontosan New Yorkban gyötörte az elmaradhatatlan mocskos atlétájában.

A film legnagyobb erőssége a két mellékszereplője: Samuel L. Jackson mint öntudatos és makacs kisember, aki a káoszba csöppent zsaru társa lesz, illetve Jeremy Irons mint a főgonosz mastermind, a kifinomult választékosságával és csibészes alattomosságával még a zseniális Alain Rickmanen is túltett.

Halálos fegyver (Lethal Weapon, 1987)

Warner Bros

A nyolcvanas évek olyan volt az akciófilmeknek, mint a hetvenes évek a rock and rollnak: szinte évente termelte ki a műfaj a csodákat, amiket kamaszként rongyossá néztünk. A Halálos fegyver sorozat nyitódarabja az akcióvígjátékok alapköve lett.

A régi motorosnak számító Richard Donner filmje azt az egyszerű tételt bizonyítja, hogy a műfaj legfontosabb vegyületei nem a robbanások és a tűzpárbajok, hanem a szerethető karakterek: egy jó akcióvígjátékot nem a hentelések miatt nézünk újra, hanem a lökött figurákért. Mel Gibson és Danny Glover között nagyon jól működött a kémia, a két figura akkor volt a legviccesebb, amikor szétvetette őket a feszültség, vagy félholtan, egymásnak vállvetve estek neki az ellennek.

Men in Black (1997)

Columbia Pictures

Egy újabb szellemes variáció az akcióvígjáték-receptre: tégy meg két ellentétes karaktert egymás társának és lökd be őket a sűrűbe, a többi működni fog magától – lényegében ez volt a True Detective első évadának sikerreceptje is, persze ott aligha beszélhetünk akcióvígjátékról.

A Men in Black humora az abszurd világából eredt: a titokban az emberek közé épült űrlényeket felügyelő ügynökség koncepciója egy sor meglepő geget adott a filmnek. A film baromi mókásan élcelődik a gyíkemberes összeesküvés-elméleteken, pontosan azzal, hogy valóra váltja őket: még azt az olcsó poént is felvillantja, hogy maga Michael Jackson is űrlény.

Az ötödik elem (The Fifth Element, 1997)

Columbia Pictures

A franciák Spielbergjeként is emlegetett Luc Besson az európai műfajfilmezés élharcosa volt a kilencvenes években – mára leginkább producerként ontja magából az európai koprodukcióban gyártott akciófilmeket (pl: Elrabolva-filmek, Crank stb.). Besson a pályáját a valaha készített legdrágább európai filmmel koronázta meg: Az ötödik elem nagyon jól működően keveri a francia rendező kifinomult formaérzékét és a hollywoodi filmipar szórakoztatását.

A gyönyörűre komponált képek extravagáns jelmezekbe bújtatott színészeket mutatnak, a sci-fi világ díszletei több száz emeletes felhőkarcolók: ezzel Besson a Szárnyas fejvadásztól kezdve a nyolcvanas évek francia posztmodern művészfilmekig egy sor elődöt megidéz.

Istenek fegyverzete 2: A Kondor akció (Armour of God 2: Operation Condor, 1991)

Columbia Pictures

Jackie Chan volt az egyik első zseni a filmtörténetben, aki a távol-keleti harcművészeti hagyományokat a színtiszta vígjátékokkal keverte, olyan mesterfokon, hogy filmjeit nézve néha az az érzésünk, hogy Buster Keatont vagy Chaplint látjuk karatézni. A gumilabda-mozgású Jackie filmográfiájából talán egy kevésbé ismert munkát választottunk: az Istenek fegyverzete 2. a kilencvenes évek egyik meghatározó Jackie Chan-élménye volt.

A film csúcsjelenete talán a műfaj egyik legjobban koreografált szekvenciája: amikor Jackie és a banditák egy földalatti bázis légcsatornájában kezdenek bunyózni, a beinduló szélgépek össze-vissza reptetik a verekedőket. Jackie Chan – több filmjéhez hasonlóan – maga is rendezte ezt a remeklést: minden verekedést a lehető legkevesebb vágással mutat meg, egyszerű totálképekben, amivel az akrobatikus burleszkmutatványok valódiságát hangsúlyozza. Ez Jackie Chan zsenialitásának egyik egyszerű titka.

Ananász expressz (Pineapple Express, 2008)

InterCom

Néha a hamisíthatatlanul elmebajos ötletekből sülnek ki a legfenomenálisabb filmek. Persze azon lehetne vitatkozni, hogy David Gordon Green beszívós akcióvígjátékára évek múlva is fogunk-e emlékezni, de azon már kevésbé, hogy az Ananász expresszben több a szerethető jelenet, mint a fárasztó ökörség.

Az egyébként érzékeny, lírai függetlenfilmekkel induló Green filmjének alapkétlete egyszerű: egy léha, felnőni nem tudó mamlasz (Seth Rogen, ki más) és a totálisan szétcsúszott díler haverja (James Franco, egyik legjobb szerepében) egy őrült maffia-leszámolásba keveredik. Hőseink a permanens betépettségtől mindenen röhögnek, csak akkor komolyodnak meg kissé, amikor kalasnyikovokat fognak rájuk. Az Ananász expresszt a szerethető hibbant hősök és a szinte szimpatikus gonoszok teszik bármennyiszer újranézhetővé.

Az utolsó cserkész (The Last Boy Scout, 1991)

InterCom

Most már jól látszik, hogy filmes szempontból a nyolcvanas évek tulajdonképpen a kilencvenes években értek véget. Erre a nem túl tudományos axiómára talán Tony Scott örökbecsű akcióklasszikusa az egyik bizonyíték, ami Bruce Willis cinikus szerepideálját ültette bele egy szórakoztató buddy movie-ba.

A film igazándiból csak nálunk lett sikeres, talán a zseniális szinkron miatt: a kilencvenes évek tömegfilmes magyar szinkronjai messze túlszárnyalták az eredeti hangokat, Az utolsó cserkész legtöbbször idézet jelenetét („Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek.”) Dörner György hangja teszi felejthetetlenné, ami szinte kitörölhetetlenül beköltözött Bruce Willisbe.

Vörös zsaru (Red Heat, 1988)

InterCom

A nyolcvanas évek egyik legkülönösebb hollywoodi jelenségei voltak a hidegháború olvadását és a két szuperhatalom közeledését feldolgozó zsánerfilmek. A Vörös zsaru ennek a hullámnak volt a leglátványosabb bizonyítéka: a film sztorija szerint egy szovjet bűnöző Chicagóba szökik, ahol egy nagyszájú helyi zsaru (James Belushi) és az odautazó szovjet kollégája (Arnold Schwarzenegger) veszik üldözőbe.

A többek között a 48 órát is jegyző Walter Hill ügyesen aknázza ki a két karakter között feszülő kulturális és politikai feszültséget, a film nem kimondottan kifinomult humora is erre az ellentétre épül. Nosztalgiázni vágyóknak kötelező darab, ráadásul a film első akciójeleneteit Budapesten forgatták, amivel olyan felejthetetlen pillanatokat adtak a magyar nézőknek, mint amikor Schwarzenegger egy laza fejen át dobással lerendezi Növényi Norbertet.

Pain & Gain (2013)

Paramount Pictures

Michael Bay filmjét évekig gyanúsan kerülgettük, nem nagyon mertünk hozzányúlni, ismerve a rendező letaglózó életművét. Ám a Pain & Gain kellemes csalódást okozott: Bay összes giccs-manírja itt valami elképesztően ironikus formába rendeződött, mintha az eddigi lassított felvételek, barnítottan feszülő izomkötegek és tökéletesen fényképezett naplementék végre megtalálták volna a méltó helyüket.

Ha nem ismernénk a rendezőt, azt hinnénk, hogy ez az önmaga ostobaságán harsányan röhögő akciószatíra egy posztmodern művészfilmrendező, mondjuk Lars von Trier alkotása. Mark Wahlberg és Dwayne Johnson életük alakítását nyújtják kattant testépítőként, ráadásul az átverős bűnügyi sztori a legjobb Coen-filmeket idézi: a Pain & Gain a Fargo szétkokózott floridai verziója is lehetne.