Rákosi Mátyás 1958 szeptemberében a Szovjetunióban némi meglepetéssel olvasta, hogy bemutatták az Asch őrvezető kalandos lázadását. "A filmet persze én nem láttam – írta –, mert itt ilyesmit nem mutogatnak, de olvastam magát a regényt, amiből készítették. El tudom képzelni, mit alakítottak belőle a nyugat-német filmrendezők."

A magyar kommunista párt éléről két évvel korábban a Szovjetunióba menekített, ám a visszatérésben változatlanul reménykedő exdiktátor farkaséhes volt a hazai hírekre. Ezeket – mások mellett – egy távoli rokona, a nála 33 évvel ifjabb vállalati műszaki ellenőr, Gáti Tibor szállította, neki köszönhető a filmkritikai levélváltás is. A titkosszolgálatilag figyelemmel kísért családi hírszolgáltatás 1962-ig tartott, amikor is a kádári hatalom pártellenes frakciózásnak minősítette, s a pártból való kizárással torolta meg (lásd a HVG 2013. február 16-i számát).

Ebből a három és fél éven át zajló, máig publikálatlan levelezésből tudható, hogy Rákosi levelezőpartnere mindjárt nyaralása után tollat ragadott, és éberségét bizonyítandó figyelmeztette a pártközpont kulturális osztályát, hogy a szóban forgó, a balatoni filmhéten premier előtt bemutatott alkotás a nyugatnémet célokat szolgálja, ezért Magyarországon

a nagyközönség elé bocsátani komoly politikai hiba lenne.

Észrevételéből akta lett, szeptember elején a Filmfőigazgatóság vezetője, Révész Miklós avatta be a „kedves Gáti elvtársat” a hazai filmforgalmazás rejtelmeibe. E szerint az ideológiailag kifogásolt művet a „Filmátvételi Bizottság azért tartotta átvételre alkalmasnak, mert a film elsősorban kétségkívül a fasiszta Wehrmachtban uralkodó porosz katonai drillszellemet leplezi le, s ilyen jellegű filmekben nem bővelkedünk”. Válasza végén pedig még arra is ígéretet tett, hogy „újból felülvizsgáljuk bemutathatóság szempontjából”.

Mintha ez meg is történt volna, hiszen az 1958 őszére beharangozott premier elmaradt. Pontosabban: magyarázat nélkül átcsúszott a következő év nyarára, amikor mégiscsak bemutatták a „Kirst nagy sikerű regényéből készült” alkotást.

Az íróként 1950-től publikáló Hans Hellmut Kirst 1954-ben valósággal berobbant a német és a nemzetközi könyvpiacra 08/15 című regényével. A szám egy első világháborús fegyvert jelöl, amely a német nyelvben az idejétmúltnak, a talmi tucatnak lett a szinonimája. Asch lázadása pedig az ellen irányult, hogy egyik bajtársát majdnem öngyilkosságba hajszolták a felettesei. Furfangos bosszút állva az őrvezető a szolgálati kötelmek maradéktalan betartásával győzedelmesen babrált ki velük.

A filmről egy 1963-as filmlexikonban azt írták: „túl anekdotikusan vicces és túl politikamentes ahhoz, hogy komolyan vehető leszámolás lehessen a Hitler alatti poroszos katonai szolgálattal”. A mára jószerével elfeledett rendező, Paul May első Asch-filmje ugyanakkor a maga idejében a német film legnagyobb hazai és nemzetközi kasszasikere volt.

Az éveken keresztül Adenauer-karikatúrákon pallérozódott magyar nézők közül nem csak a Rákosi-rokon háborodott fel az Asch-filmen – tudható meg A vetítést vita követte című, tavaly megjelent, A Filmátvételi Bizottság jegyzőkönyvei 1968–1989 alcímű forráskiadványból.

Vágási engedéllyel átvett filmek

Bevezetőjében a sajtó alá rendező kutató, Gál Mihály az előzményeket összefoglalva tett említést e film körüli hercehurcákról, most pedig a HVG rendelkezésére bocsátott több ezzel kapcsolatos, még publikálás előtt álló dokumentumot. Mint ezekből kiderül, akadt olyan néző is, aki a kommunista párt napilapjánál, a Népszabadságnál protestált azért, hogy a majd esztendővel korábbi tiltakozásuknak nem volt semmi foganatja.

A Filmfőigazgatóság osztályvezetőjétől, Tárnok Jánostól a pártlap által kikényszerített újabb válasz meghökkentő adalékkal szolgál. A Virág Miklósnak címzett levél tanúsága szerint a balatoni vetítések csupán „kísérleti előadások” voltak, a film „a rendes moziforgalmazásban másik változatban került bemutatásra. Ebben már az irreális »költői igazságszolgáltatás« ereje csökkent, és ezzel együtt a film végső kicsengése változott, a tisztikar ábrázolásának pozitív volta elmosódott, és a filmben rejlő pozitív, haladó mondanivaló zavartalanabbul, erőteljesebben hatott”.

Az efféle beavatkozások korántsem ismeretlenek a film világában – jelzi Gál Mihály, hozzátéve, hogy a nemzetközi piacon számos filmet úgynevezett vágási engedéllyel lehetett megvásárolni. A filmátvételi bizottságnak készített formanyomtatványban külön rubrikájuk volt a vágási és rövidítési javaslatoknak. Az így született ítéleteket a Pannónia Filmstúdióban, politikai és szakmai felügyelet alatt hajtották végre, hogy a csonkításoknak, átvágásoknak ne maradjon feltűnő nyoma.

A mozitól a zúzdáig

A preparált opust 1959 nyarán bocsátották a 18 év feletti magyar nézők elé. A filmért lelkesedő kritikusok alighanem kaphattak valamifajta eligazítást. Amennyire változatosak a dicséretek, annál szegényesebb srófra járnak a kifogást emelő mondatok. A film „Bonn-szomorító”, „a militarizmus maró humorú tükörképe”, Asch nemcsak a németalföldi furfang idoljának, Till Eulenspiegelnek, hanem a cseh Svejknek és a magyar Lúdas Matyinak is rokona. Ezzel szemben viszont: „kimaradt a tisztikar bírálata” vagy: „a film alkotói azért végeznek egy kis szerecsenmosdatást is”.

Noha az Asch őrvezetőt 1961-ben levetítették a televízióban is, az antifasiszta beszéd kánonába zökkenők nélkül be nem illeszthető Kirst lassan olyan, „társadalomkritikai állásfoglalás nélküli” íróvá lényegült át, aki ugyan nem náci, ám – az 1970-es évekbeli Világirodalmi Lexikon szócikke szerint – „piedesztálra emeli a porosz katonai hagyományokat”. Így aztán 1971-ben a kinyomtatásig eljutó, Tábornokok éjszakája című dokumentumregényének magyar kiadása a könyvesboltok helyett már a zúzdában landolt.