Egy Clint Eastwood-filmről mindig nehéz anélkül beszélni, hogy ne vennénk figyelembe a rendező személyét. Az idén nyolcvanhat éves legenda a kortárs hollywoodi film bölcs nagypapája: akkor is valamiféle áthatolhatatlan tisztelet övezi, amikor rossz vagy éppen politikai szempontból megkérdőjelezhető filmet készít. Azon maroknyi állócsillag közé tartozik, akik nem egy bahamai palota úszómedencéje mellől élvezik az időskori éveket, hanem még ennyi idősen is képesek meglepetést okozni.

Ez a kreatív vitalitás már önmagában tiszteletet parancsoló, annak ellenére, hogy ez az új munka sem fog feltétlenül a megkerülhetetlen Eastwood-rendezések közé bevonulni. Az ezredforduló óta – vagyis pontosan azóta, amióta betöltötte a hetvenet – Eastwood összesen tizennégy filmet rendezett. Ez a tempó egészen döbbenetes, pláne akkor, ha belegondolunk abba, hogy ebben a sorozatban vannak egészen nagyszabású háborús filmek is (A dicsőség zászlaja, Levelek Ivo Dzsimáról).

Intercom

Persze Eastwood időskori reneszánsza esetében is működik a sokat puffogtatott filmkritikusi közhely: a mennyiség a minőség rovására tud menni. Az egészen briliáns darabok (Titokzatos folyó, Levelek Ivo Dzsimáról, Gran Torino) mellé hihetetlenül gyenge (Azután, Amerikai mesterlövész) és nem sok vizet zavaró közepesebb (Elcserélt életek, J. Edgar – Az FBI embere) filmek is beficcentek. Ez persze ilyen tempó mellett törvényszerű, a gyengébb daraboktól még nem fogjuk kevésbé várni a következő Eastwood-opuszt.

Ami miatt minden Eastwood-filmet izgatott várakozás előz meg, az éppen a rendező személyéből táplálkozó hangulat, a klasszikus, régi vágású hollywoodi filmek patinája. Ritkán szokták emlegetni azt a tényt, hogy a Leone-filmekkel legendássá vált színész több mint negyven éve aktív rendezőként: a hetvenes évek óta készít filmeket, ám igazából csak a kilencvenes évek elején vette őt észre a világ, amikor a Nincs bocsánat című westernballadáért Oscar-díjjal jutalmazta az Amerikai Filmakadémia.

A színészekből lett rendezőkre amúgy is jellemző, hogy klasszicizáló, szabályosabb vonalvezetésű, ha úgy tetszik, konzervatívabb filmnyelvet beszélnek: Robert Redford, Warren Beatty, Kevin Costner és Mel Gibson sikerfilmjei jól mutatják ezt a tendenciát. De valahogy Eastwood vált ennek a konzervatív, jó értelemben vett régimódi filmkészítésnek a legnagyobb figurájává. Valószínűleg ehhez az is hozzá járul, hogy ő Redforddal és Beattyvel ellentétben politikailag is konzervatívnak számít, az utóbbi időben készült filmjei közül több ennek a gondolkodásmódnak a finomabb (A dicsőség zászlaja, Gran Torino) vagy kevésbé szofisztikált tükre: például az Amerikai mesterlövész körül kimondottan komoly botrány kerekedett Amerikában.

Intercom

A Sully is tökéletesen beleillik ebbe a konzervatív sorozatba, de a korábbi filmek harsányabb vagy didaktikusabb hangvételénél jóval visszafogottabbra sikerült: ez nagy részben Tom Hanks játékának köszönhető. A Sully – Csoda a Hudson folyón története banálisan egyszerű: a film forgatókönyve egy sikeres kényszerleszállást végrehajtó pilóta, Chesley "Sully" Sullenberger életrajzi regényéből készült.

2009. január 15-én a New York-i LaGuardia repülőtérről szállt fel az az A320-as Airbus, több mint százötven utassal a fedélzetén, amit Sully, a veterán pilóta vezetett. A felszállást követően szinte azonnal egy csapat madárba ütközött a repülő, a peches ütközéstől mind a két hajtómű felmondta a szolgálatot. Sullynak nagyon hamar kellett kritikus döntést hoznia: vagy visszafordítja a motorok nélkül a város felett vitorlázó monstrumot, vagy a kockázatos becsapódást választva lerakja a gépet a Manhattan melletti Hudson folyóra. Sully az utóbbi mellett döntött, amivel sikerült minden utasát megmentenie: a média hősként ünnepelte a pilótát.

Ám a kényszerleszállást követően értelemszerűen vizsgálat indult, hogy feltárják a baleset körülményeit, és a hatóságok sokáig nem voltak meggyőződve arról, hogy Sully a megfelelő döntést hozta meg. A vizsgálat persze nem torzult meghurcolássá, de ettől függetlenül a poszttraumatikus stressztől is szenvedő Sullynak okozott kellemetlen pillanatokat.

Eastwood a korábbi patetikus mázt bölcsen a minimálisra redukálta, és minden drámai feladatot Hanks játékára bízott. A rendkívüli helyzetben hőssé váló kisember drámáját most nem tolta a propaganda határát súroló szintig, de azért itt is helyenként a felszínre bugyog az összefogás erejéről és a csendes helytállásról szőtt megható, népmesei giccs. Ám kőszívű európai nézőként azért fogadjuk el ezt könnyebben ennél a filmnél, mert Eastwood kimondottan nagy beleéléssel meséli el ezt az egyébként nem eget rengetően izgalmas történetet.

A filmet az incidens flashback jelenetei tagolják: a vizsgálat jelenéből emlékezünk mi is Sullyval a kényszerleszállás traumatikus képsoraira. Ezzel az egyszerű történetszervezési technikával Eastwood egy kellemes, folyamatosan adagolt szinten tudja tartani a feszültséget. E módszerrel dolgozta fel az Ivo Dzsima-i csatát is A dicsőség zászlajában.

Amúgy maga a szerencsétlenség jelenete is kimondottan izgalmasra sikerült: ilyenkor az a kihívás, hogy egy olyan eseményt is feszültséggel töltsön meg a rendező, aminek minden néző ismeri a kimenetelét. Az évek során profi hollywoodi mesélővé érő Eastwood zseniális ritmusérzékkel képes elmerülni a részletekben, tudja, mikor kell a csenddel, a zenével vagy egy egyszerű vágással feszültséget teremteni. Ez a rutin, illetve Tom Hanks ismerős, emberi jelenléte emeli a filmet Eastwood jobb alkotásai közé.

A Sully – Csoda a Hudson folyón nem fogja menetéből kitéríteni a filmtörténetet, de nyilvánvalóan nem is ez volt a célja. Eastwood régi vágású karaktere átüt filmjének minden kockáján, emiatt is lehet, hogy a profizmus mögül a végén csak előbukkan a „fontos tanulság” pátosza. Ám ettől függetlenül is szerethető film lett a Sully, mert összességében pont olyan precíz, emberséges és csendes, mint a főhőse.

A mindennapok filmhőse - Tom Hanks 10 legjobb alakítása

Nehéz Tom Hanksnél megnyerőbb figurát találni Hollywoodban. Kisugárzását sokszor A Középosztálybeli Férfit megtestesítő színészlegendáéhoz, James Stewartéhoz hasonlítják - és tény, Hanks zsenialitása is abban rejlik, hogy szerepei által egyszerre él az emberek fejében mindennapi polgárként és amerikai hősként. Négyéves volt, amikor szülei elváltak, és két testvérével együtt a vándorszakácsként dolgozó apjára maradtak.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!