"Szűk körben lájkolgatjuk egymás cikkeit" – interjú Gerlóczy Mártonnal
Volt idő, amikor cigire sem volt pénze, de kétnaponta kint volt az utcán a kormány intézkedése ellen tüntetni – ma már nem is tudja, minek. Viszont úgy látja, mostanában az emberek vagy elkezdtek kicsit közeledni egymáshoz, vagy csak megszokták a rossz hangulatot. Tulajdonképpen megszerette Budapestet, igaz, ehhez huzamosabb időt kellett külföldön töltenie. Az új regénnyel jelentkező Gerlóczy Mártonnal beszélgettünk.
hvg.hu: „Kelet-Európa a traumás stressz vidéke, ahol a hétköznapi élet a trauma maga” – írja legújabb, Elvonókúra című regényében. Miért tartja traumatikusnak a mi létünket, és mit ért pontosan trauma alatt?
Gerlóczy Márton: Hát milyen vidék ez? A regényben ez a részlet abban a kontextusban szerepel, ahogy a narrátor, a csóró magyar író próbálja elmagyarázni egy poszttraumás stresszben szenvedő amerikai tengerészgyalogosnak, milyen az, amikor időről időre hadseregek vonulnak át az országon. Szóval a mi létünk traumatikussága abból is fakad, hogy folyton velünk, bennünk van az a nagyon is reális félelem, hogy épp ki fog jönni, legközelebb melyik nagyhatalom fog az országon átvonulni és milyen pusztítást végez. Egy kis harcmezőn élünk, ahol a nagyhatalmak szoktak találkozni, meséltem az amerikainak röviden összefoglalva egy kocsmapultnál, itt siratjuk a múltat, és rettegünk a jövőtől.
hvg.hu: Régebbi interjúiból és az új regényből, az Elvonókúrából is az jön át, hogy nem igazán szereti sem Magyarországot, sem Budapestet. Ez a hozzáállás nem változott az évek során. Valóban így van?
G. M.: Dehogynem változott. Mára megszerettem, különösen Budapestet szerettem meg, de huzamosabb időt kellett külföldön töltenem ahhoz, hogy megértsem, mi volt a probléma. El kellett vonnom magamtól az otthonomat, hogy megszeressem, mert már túladagolásom volt tőle, egész életemet itt éltem le, természetesnek tartom, hogy megutáltam. A könyv 2014 és 2015 telének eseményeit dolgozza fel: ekkor 3 hónapig egy thaiföldi szigeten teleltem a könyv főszereplőjével, aztán egy évvel később ugyanott írtam meg a regényt a jegyzetek alapján, akkor már az útitárs nélkül. Azt, hogy nem szeretek itt élni, leginkább a 2008-as világválság után, majd a kormányváltás környékén szerettem hangoztatni, mert akkor valóban nagyon rossz hangulat uralkodott az országban. Én is rettenetesen éreztem magam azokban a hétköznapokban, ráadásul egy doboz cigarettára sem volt pénzem. Szerintem azok sem élvezték, akik csinálták, bár nekik volt pénzük, és lett cigarettájuk is. 2012-re átszabtak mindent, akkor született az új rendszer, mi meg kétnaponta kint voltunk az utcán, de utólag belegondolva, minek, azt nem tudom.
hvg.hu: És hogy látja, mára megjavult a közhangulat?
G. M.: A jobboldalon sokan kezdik belátni, hogy a 2010 utáni átalakítások mégsem sikerültek olyan jól, nem éppen azt kapták, amire számítottak, ezért talán elkezdtünk kicsit közeledni egymáshoz. Vagy csak megszoktuk a rossz hangulatot, nem tudom. El kell kezdeni beszélgetni egymással a politikán túl, a politikai hovatartozásunktól függetlenül.
hvg.hu: Egész pontosan hogyan és miben segített a Thaiföldön töltött idő a traumatikus kelet-európai lét és az ország elviselésében?
G. M.: Amikor a pincérrel mentem Thaiföldre, már hat éve nem jártam sehol, és képtelen voltam jól érezni magam, ráadásul még írni is kellett róla, mert akkoriban mint írót, engem is megtaláltak, hogy alkalmazott firkászként és bértollnokként szolgáljam a frusztrált baloldali szerkesztőségeket. Sokan még most is azt hiszik, hogy amit írtak-írunk a cikkekben és a publicisztikákban, annak hatása van, pedig a pénzt holnap is ugyanúgy el fogják lopni. Miután felületet kaptam arra, hogy leírjam a véleményemet, beleestem abba a hibába, hogy elhittem: van bármi jelentősége annak, hogy én mit gondolok a magyar közéletről, pedig annak, hogy én mit gondolok, lássuk be, na jó, majd én belátom egyedül, semmi jelentősége.
hvg.hu: Ez most önirónia, vagy tényleg így gondolja?
G. M.: Ha realisták vagyunk, a dolog úgy néz ki, hogy egy szűk körben lájkolgatjuk egymás cikkeit, és mondjuk azt: „de jól, megírtad, Géza!”. Két hét múlva már senki sem emlékszik arra, hogy ki mit írt, amúgy sincs semmi társadalmi haszna azon túl, hogy a baloldalon kétszázan örülnek neki és elfoglalják magukat reggelizés közben. Bértollnok, mondják, és a szerző felháborodik, mert azt hiszi, hogy senki sem irányította, pedig azzal, hogy a közeg beszippantotta, és élvezi, hogy udvarolnak neki, észrevétlenül a kiszolgálójává válik és valóban azt kezdi el írni, amit hallani akarnak. A haragnál csak a lelkes olvasó rosszabb tanácsadó. A thaiföldi magány nagyon sokat segített. Hónapokig is csodásan elvagyok egyedül. Minél tovább vagyok magamban, annál jobban élvezem. Amikor hazajövök, tudok ebből valamennyit kamatoztatni, sokkal kedvesebb és megértőbb és higgadtabb vagyok a környezetemmel. Egy darabig.
hvg.hu „Közép-Európában nem érdemes kijózanodni” – mondta Hrabal. Vitatkozik velem, ha azt állítom, hogy az Elvonókúra ennek a híres hrabali tételmondatnak a kibontása egy alkoholista, sörvedelő pincér hétköznapjain keresztül?
G. M.: Eleinte én csak a célszemélyre koncentráltam, csak most utólag látom, hogy ez lett a könyvből: nem csak a pincér története, hanem sokaké, a kelet-európai léleké, bár az alkoholizmus korántsem csak közép-kelet-európai, hanem világméretű probléma. Az alkoholisták elkezdtek bejelentkezni nálam: erre egyáltalán nem számítottam. Az egyik barátom mesélte, hogy felolvasott a könyvből egy kocsmapultnál, és egy idő után odajött egy részeg ember, és megkérdezte, hogy ez micsoda. Meghallotta a saját hangját.
hvg.hu: A regényben úgy fogalmaz, hogy az alkoholizmus a jellem temetője. Ezzel pontosan mire utalt?
G. M.: Amikor az alkoholistát szembesítik a függőségével, jellemzően egyből tagadni kezd: „Én nem vagyok alkoholista, csak megiszom a magamét.” A tagadás az alkoholista egyik legfontosabb tulajdonsága, például amikor olyan kijelentéseket tesz az ember, hogy „én csak szociális ivó vagyok, csak akkor fogyasztok alkoholt, amikor emberek között vagyok”. Ha valaki iszik, egy idő után rengeteget kell hazudnia saját magának és a környezetének is. Többnyire úgy kezdődik, hogy Tibi atyával elröhögcsélnek rajta: tegnap este mennyi hülyeséget csináltunk részegen, mekkora poén iszogatni. Aztán szép lassan elkezdjük ásni a jellemünk sírját, és azok akikkel korábban nevettünk, többé nem veszik fel nekünk a telefont.
hvg.hu: Az Elvonókúra nem orvosi, hanem filozófiai szempontból közelít az alkoholizmushoz: a probléma mély, egzisztencialista okait keresi. A könyve társadalomlélektan?
G. M.: Ezt nekem kellett volna válaszolnom valamire, de mindegy. Örülök, hogy így gondolja. Amikor a regényt írtam, bennem volt a szándék, hogy a maga mélységében megértsem, mit művel egy alkoholista, illetve ő, akit megfigyeltem. Bennem volt a szándék, hogy segítsek ezzel rajta, de arra nem gondoltam, hogy másokon is segíthetek vele. Kaptam visszajelzéseket olyanoktól is, akik nem isznak: ők azt mondták, hogy eddig nem értették, hogy az alkoholista miért iszik, illetve hogy miért nem tud nem inni, de most közelebb kerültek a probléma megértéséhez. Aki úgy áll hozzá, hogy „ne igyál”, meg „miért iszol”, az ebből az egészből semmit sem fog megérteni.
hvg.hu: Örömünkben és bánatunkban is iszunk: a piálás szervesen bele van kódolva a társadalmunk működésébe. Kis túlzással, tulajdonképpen egy nagy, közös alkoholizmusban szenvedünk. Aki nem iszik: kilép ebből a rendszerből, a társadalom szempontjából parkoló pályára teszi magát.
G. M.: Amikor hazajöttem, akkor tűnt fel, hogy a téli borzalomban egy lépést sem tudsz úgy tenni, hogy ne nyomnának a pofádba állandóan egy pohár pálinkát. Kiteszed a lábad az utcára, és ott a szesz mindenhol. Nem segítjük egymást, nem is lehet. Ezek évszázados hagyományok, amik átszövik a kultúránkat. Ha egy alkoholista úgy dönt, hogy nem iszik, nem ért szót az emberekkel, mert az alkohol a közös nyelv, az alkohol köt össze bennünket. Ha lemegyek az utcára, és egyáltalán nem iszom, akkor kivel beszélgessek? A bioboltossal? És miről fogok én beszélgetni a bioboltossal? Inkább bemegyek a kocsmámba a művelt alkoholisták közé, velük legalább tudok beszélgetni, mert tudtommal bioboltosról nem írtak még igazán jó regényt.
Névjegy – Gerlóczy Márton |
Gerlóczy Márton 1981-ben született Budapesten. Felmenői közt olyan neveket találunk, mint Áprily Lajos és Jékely Zoltán, de a szintén író, Péterfy Gergely és színésznő húga, Péterfy Bori is közeli rokona. Az elmúlt hat évben feldolgozta a családi hagyaték egy részét: főként naplókat és levelezéseket, hogy megírja családregényét, ami elsősorban a család nőtagjaira fog fókuszálni. A regény várhatóan 2017 tavaszán érkezik. Ez lesz sorban a 2003 óta folyamatosan publikáló szerző kilencedik regénye. Ezek közül az első, a 2003-ban megjelent Igazolt hiányzásból közel 30 ezer példány fogyott el, ami rekordnak számít a magyar könyvpiacon, főleg egy elsőkötetes szerzőtől. A csemegepultos naplójából pedig színdarab is készült: az előadás most októberben is műsorra kerül a Jurányi Házban Ötvös Andrással a főszerepben. A szépirodalom mellett Gerlóczy Márton rendszeresen ír publicisztikákat a lapokban, nem egy véleménycikkét közölte a hvg.hu is.
Könyvei: Igazolt hiányzás (2003), Váróterem (2005), A Szabadok Testvérisége (2008), A csemegepultos naplója (2009), Rabigában 2. (plágiumregény) (2012), Check-in (2012), Létra (2013), Elvonókúra (2016). |