Az ember, akit még II. Erzsébet is izgatottan várt a palotájában – Danny Boyle neve akkor lett igazán ismert a filmeket annyira nem ismerők körében, amikor kiderült, ő állt a mindenkit lenyűgöző, máig etalonnak számító, Mr.Beant, James Bondot és a királynőt is felvonultató londoni olimpia megnyitója mögött.

Hosszú út vezetett odáig, hogy rábízzák ezt az eseményt. Az 1956-os budapesti forradalom előtt három nappal megszülető Boyle-t Scorseséhez hasonlóan papnak szánták szülei, de még idejében kiderült, elkötelezett ateista, ezután fordult a színházi drámák felé. 31 éves korától már a televíziózáshoz pártolt át, a BBC-nél több műsor és tévéfilm rendezője volt. A mozi iránti rajongása az Apokalipszis mosttal kezdődött, utána egyértelművé vált számára, hogy a nagyvásznon is alkotni akar. Végül 1995-ben mutatták be első filmjét, a Sekély sírhantot, amellyel egy csapásra a legfontosabb brit rendezők közé emelkedett. A lenti listában eddig 11 mozifilmjét rangsoroltuk, a tévéfilmjeit nem vettük számításba.

11. A part (The Beach, 2000)

A Ewan McGregor-trilógia után először vette az irányt Hollywood felé Boyle, aki először ezt a filmet is kedvenc skótjával szerette volna elkészíteni, de állítólag több pénzt ajánlottak neki, ha inkább a Titanic után frissen világsztárrá lett Leonardo DiCapriót teszi meg főszereplőnek. Bár a bevételi adatok igazolták a lépést, a végeredményen nem sokat változtatott: A Legyek Ura parafrázisának is megfelelő, szigetes-kalandos, civilizációból kiszakadós A part nem több egy gyönyörű káosznál.

Pedig látszólag minden adott volt a sikerhez: Boyle és DiCaprio mellett olyan nevek fűződnek a filmhez, mint az eredeti regényt író, későbbi sci-fi-király Alex Garland (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el, Ex Machina), az ő művét adaptáló John Hodge (Sekély sírhant, Trainspotting, Transz), a festői képeiről ismert operatőr Darius Khondji (Hetedik, Éjfélkor Párizsban) vagy David Lynch kedvenc zeneszerzője, Angelo Badalamenti. Igaz, utóbbi sem erőltette meg magát: a filmhez írt témája gyakorlatilag a Twin Peaks-főcím egyenes másolata.

10. Az élet sója (A Life Less Ordinary, 1997)

Boyle karrierjének első botlása volt ez, mivel a romantikus komédia műfaját még ő sem tudta annyira kifacsarni, hogy az élvezhető legyen. Pedig óriási dilit vezényelt le ebben a moziban, Cameron Diazzal és Ewan McGregorral a főszerepben. A klasszikus Bonnie és Clyde-történetből olykor a túlzásig vitt erőszakmozit csinál, azonban sem a könnyedebb hangvételű, álomszerű jeleneteket, sem az üldözéses, akciódús képsorokat nem sikerült idejében megvágni.

Így Az élet sója egy hosszú, fárasztó klipre hasonlít, amiben szinte csak néhány másodpercig nem szól valamilyen kilencvenes évekbeli zene, a dubtól a stadionrockig. Ettől még persze tanulságos megnézni a filmet, hiszen kiderül belőle, milyen az amikor Boyle túlzottan beleszeret saját stílusába.

Vicces adalék, hogy ebben a filmben már szerepelt Oasis-dal, azok után, hogy a Trainspottingot visszautasították Gallagherék, mert azt hitték, az a filmcímhez méltóan tényleg vonatmegszállottakról szól.

9. Napfény (Sunshine, 2007)

Sokkal előrébb lenne ezen a listán a Napfény, ha a készítők nem engednek a csábításnak, és nem akarják egy váratlan duplacsavarral még jobban elkápráztatni a nézőket. De tény, hogy az eleje egy igazi, Tarkovszkijt idéző keményvonalas sci-fi, annak minden mitologikus izgalmával együtt. A parttal ellentétben itt már maga Alex Garland írta a forgatókönyvet, és nem is okozott csalódást: 2057-ben járunk, amikor a Föld a totális kihűlés szélén áll, egy csapat űrhajós pedig elindul, hogy egy nukleáris bomba segítségével „újraindítsa” a haldokló Napot.

Az Icarus II misszióját viszont megelőzte egy sikertelen küldetés, amelynek sorsa a nyolc pilóta számára is egyre fenyegetőbbé válik. A zseniális, sokszínű szereplőgárda (többek közt Cillian Murphy, Chris Evans, Michelle Yeoh vagy Hiroyuki Sanada) ráadásul Boyle kérésére együtt is lakott egy ideig a forgatás előtt, és ez jót is tett a film atmoszférájának: az utazás ugyanis természetesen nem csak az űrben, de pszichológiai értelemben is megtörténik. Na és milyen ember az, aki nem libabőrözik a horizonton feltűnő Nap látványára, John Murphy ikonikus, over-the-top magasztos zenéjére?!

8. 127 óra (127 Hours, 2010)

James Francót Oscarra jelölték. Ha másért nem, ezért már biztos, hogy történelmi jelentőségű marad a 127 óra. Persze nem bízta a véletlenre Boyle a saját Oscarjáért felelős film után következő projektjét. A 127 óra egyszerre játszik rá három közönségkedvenc műfajra: az egyszereplős monodrámára, a túlélős filmre és az elmaradhatatlan igaz történetre. Az már másik kérdés, hogy ebben a történetben ez a három összetevő egy kizárólag összeszorított fogakkal nézhető, kifejezetten közönségtaszító módon keveredett.

A 127 óra ugyanis Aron Ralstonról, egy olyan kalandorról szól, aki egy utah-i kanyonban esett egy nagyobb szikladarab foglyául. Nem nehéz kitalálni, hány órát töltött beszorult kézzel a sziklák közt, de ezt sikerült úgy filmre vinni, hogy egy percre sem ül le a ritmus. Visszaemlékezések és képzelgések színesítik Franco magándrámáját, de az egyébként leginkább őrült komédiáiról híres színész is kitesz magáért: a legnagyobb horrorokat (igen, AZ a jelenet tényleg nagyon durva) és a legreményteljesebb pillanatokat is úgy adja át, hogy gond nélkül a lehetetlen helyzetébe tudjuk képzelni magunkat.

7. 28 nappal később (28 Days Later, 2002)

2016-ban már a könyökünkön jönnek ki a zombis filmek, sorozatok, de 2002-ben gyakorlatilag a semmiből jött a mainstream moziba a 28 nappal később – addig jóformán csak a ZS-filmes közösség foglalkozott a témával. Persze Boyle-t, és Alex Garland írót nem elsősorban a vérfürdős hentelés érdekelte, hanem az, hogy mi történik egy társadalommal, ha az emberek beleavatkoznak a természetbe, és ezzel egy halálos vírust szabadítanak magukra. Néhány túlélő azonban mindig akad.

A 28 nappal később az első pillanatokban berántja a nézőt: egy csapat állatvédő Cambridge-ben szabadjára enged egy erősen fertőzött csimpánzt, a következő jelenetben pedig már négy héttel később járunk, Londonban, ahol egy kórházban ébred fel kómájából Jim (Cillian Murphy), a biciklis futár. Aztán majd’ 10 percen keresztül csak azt látjuk, ahogy egyedül bóklászik az elhagyatott, poszt-apokaliptikus főváros legismertebb helyein. Aztán jön egy zombi pap. A VHS-korszakot idéző zseniális képi világa, a mindaddig szokatlan zombi-megközelítése (tántorgás helyett már rohannak) és a kitűnő színészei (Brendan Gleeson, Naomie Harris, Christopher Eccleston) – na meg persze a tömény társadalomkritikája – miatt sokkal több ez a film, mint egy egyszerű zombi-ponyva.

6. Transz (Trance, 2013)

A Transzban Boyle és állandó operatőre, Anthony Dod Mantle érezhetően lubickoltak a feladatban, hogy olyan pszichothrilleren dolgozhatnak, amelyben minden egyes trükknek, beállításnak jelentése van.  A Transz így inkább a vizuális megoldásai, és nem a sokszorosan megcsavart történet miatt maradt emlékezetes.

Az emlékezetkieséssel bajlódó festményrabló (James McAvoy), és a fejébe mászó, igéző hipnoterapeuta (Rosario Dawson) kapcsolata főleg a bravúros képsorok miatt köti le a figyelmet, és akkor a rengeteg képi poénról, és a szürreális álomjelenetekről még nem is beszéltünk. Bár azért itt már tényleg elég nyilvánvalóvá vált, hogy Boyle nem hazudott akkor, amikor azt vallotta, valójában mindig ugyanazt a filmet csinálja meg újra és újra. A Transz fordulatai ugyanis több helyen is nagyon emlékeztetnek a Sekély sírhantra.

5. Gettómilliomos (Slumdog Millionaire, 2008)

Nehéz leírni milyen hatást vált ki még mindig az a jelenet, amikor a főszereplő Jamal még kisgyerekként barátjával sefteli/lopkodja végig a tömött vonatot, miközben a Paper Planes szól M.I.A-tól. A hatást nem lehet leírni, de Boyle ezzel a filmmel bizonyította be igazán, hogy egy a hollywoodi normákhoz jobban passzoló, romantikus történetből is tud olyan filmet csinálni, amely nem lesz túlzottan érzelgős, és vizuálisan szinte minden egyes kockája külön élményszámba megy.

De ez még mind semmi, mert bónuszként még a nyugati kultúrában lenézett bollywoodi filmek előtt is ügyesen tiszteleg a film. Azt is mondhatjuk, hogy Boyle cimboráját, Damon Albarnt utánozta le. Ahogy a zenész tette a Gorillazzal és egyéb mellékprojektjeivel, úgy Boyle is a multikulturalizmust csempészte be ízléssel a nyugati mainstreambe.

4. Milliók (Millions, 2004)

Gyerekeknek szóló filmet készíteni nem túl nehéz – a műfajnak megvannak azok a jól megalapozott formulái, amelyek mentén instant kasszasikert lehet készíteni (elég csak megnézni, hány színvonaltalan rajzfilm kerül évente a mozis sikerlistákra). De olyan gyerekfilmet készíteni, ami egyszerre tud igazi élményt nyújtani a felnőtteknek is, csak a legnagyobbaknak sikerül. Gondoljunk csak a Pixar-animációkra, Alfonso Cuarón A kis hercegnőjére, Martin Scorsese Hugójára, Wes Anderson A fantasztikus Róka úrjára, a Spielberg-életmű kiemelkedő darabjaira – vagy épp Danny Boyle Milliókjára.

Az anyját gyászoló, apjával és testvérével a külvárosba költöző 9 éves Damian sztorija egy kartondobozokból épített bunkerben kezd beindulni, amit egy vonatból kirepülő, készpénzzel tömött táska dönt romba. Anthony, a bátyja megtartaná a milliókat, míg a hittanórákon jobban figyelő, a szentekkel képzeletbeli beszélgetéseket folytató Damian inkább szétosztaná a szegények közt. De az idő sürget, pár nap múlva ugyanis bevezetik az eurót, és a szegények nem tudnak majd mit kezdeni a fonttal. A Milliók egy szívvel teli tanmese, a legmagasabb színvonalon.

3. Sekély sírhant (Shallow Grave, 1994)

“Jean-Luc Godard mondta egyszer, hogy egy mozihoz elég egy pisztoly meg egy nő. Na most, Nagy-Britanniában elég problémás fegyvert szerezni, ezért mi azt pénzzel helyettesítjük” – nyilatkozta Boyle, aki első mozifilmjében tényleg egy táska pénz köré épített fel írótársával John Hodge-dzsal egy szénfekete humorú thrillert, ami megjelenésekor teljesen újszerűnek hatott.

A vidám, skót Lakótársat keresünkként induló film hamar egyre aggasztóbb fordulatokat vesz, egészen addig, amíg a végső csavar után már elképesztően groteszknek hat a stáblista alatt futó három főszereplő hisztérikus nevetése.

Boyle már itt szinte a teljes rendezői repertoárját megmutatta, a kilencvenes évek rave-jére dübörgő jelenetektől egészen az epikus, gyönyörűn komponált csúcspontokig, ezután későbbi filmjeiben szinte csak az épp aktuális műfajhoz igazította az eszközeit.

2. Steve Jobs (2015)

Az Ashton Kutcher-féle 2013-as katyvasz után nem nagyon volt benne a levegőben, hogy még egy Jobs-filmre szüksége van a világnak, de Boyle szépen ránk cáfolt. A Walter Isaacson-féle életrajzi könyvet ráadásul a gyorstüzelő dialógjairól is ismert Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Híradósok) adaptálta, aki egy másik tech-témában már maradandót alkotott: a Social Network című Facebook-filmért Oscar-díjat is kapott. Ráadásul először a Steve Jobs rendezői székébe is David Finchert akarták ültetni.

Talán ezért is értették félre sokan Boyle ambícióit: ő egy teljesen más esztétika híve, nem egy kimért, fokozatosan építkező, kényszeresen részletorientált típus, mint Fincher, hanem sokkal inkább a rapszodikus, élénk filmezés híve. Épp ezért nem is az volt a fontos, hogy a főszereplő minél jobban hasonlítson külsőleg az Apple-gurura, hanem hogy robbanjon a vásznon – Michael Fassbender pedig ezt gond nélkül teljesítette, ahogy zseniális színésztársai, Kate Winslet, Jef Daniels, Seth Rogen vagy Michael Stuhlbarg is. A Steve Jobs egy megállás nélküli három felvonásos színdarab, a mozi minden kincsével felfegyverezve.

1. Trainspotting (1996)

“A Trainspotting elég nehéz feladat volt. Mivel nem volt hagyományos értelemben vett történet a filmben, ezért a jeleneteknek nem kellett feltétlenül kapcsolódniuk egymáshoz. Aztán még ott volt a rengeteg zene és narráció, ezeket is össze kellett hangolni. Hetekig napi 12 órákat dolgoztam rajta” – vallotta a kultikus mozi születéséről Masahiro Hirakubo vágó.

A rengeteg utómunka, és a korszak szinte összes fontos zenekarával folytatott egyezkedés a filmben szereplő számokról azonban bőven megérte. A Trainspotting a kezdetektől fogva óriási siker volt a mozikban, és nem csak a szigetországban értették a Boyle–MacDonald–Hodge, a rendező-producer-író trió kegyetlen iróniáját. Egy-két politikuson kívül mindenkinek leesett, hogy Rentonék története egyáltalán nem a drogok dicsőítéséről szól. A 2 évvel korábban bemutatott Ponyvaregény után ez a 90 perc határozta meg a filmezés jövőjét, a  brit filmgyártás végleg pajzsra emelte Boyle-t, aki ezzel a filmmel egy ízes fuckot küldött a kilencvenes évek közepén szánalmas korszakát élő Hollywoodnak.

Pedig a film fogadtatása megosztó témája miatt megjósolhatatlan volt, és az sem segített, hogy a bemutató előtt pár héttel halt meg ecstasy hatása alatt egy lány a 18. születésnapi buliján. A 18-as karika azonban csak még kíváncsibbá tett mindenkit.

A rengeteg egyedi képi megoldás, a korszellemet megidéző, hibátlan soundtrack, az akkor Ewan McGregoron kívül alig ismert szereplőgárda, a filmből áradó mocsok és züllöttség mind-mind megunhatatlan filmmé tették a Trainspottingot.

Készül már a folytatás is, amitől csak azt várjuk el, hogy ne rontson egy fikarcnyit sem az eredeti film legendáján.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!