Az artista is fél, ha elengedi a kötelet
Február elején mutatják be a mozik a Recirquelről szóló filmet. A ma már világszerte ismert magyar cirkuszi társulat vezetőjét, Vági Bencét a Mi ez a cirkuszról? és arról is kérdeztük, miben különböznek ők a műfaj klasszikusától, a Cirque du Soleiltől.
hvg.hu: A cirkuszról gyerekkorunkból a manézsban rohangászó bohóc és a trapézon hintázó artista jut eszünkbe. Miben más az újcirkusz?
Vági Bence: A hatvanas években Franciaországból indult egy műfaj, amelyet az az igény szült, hogy a színház meg akart újulni. A tánchoz, a képzőművészethez nyúltak, de mégis kellett valami új, így került a körbe a cirkusz – általában ehhez kötik az újcirkusz kialakulását. Picit olyan a történet, mint a kabaréé, ahol azon vitatkoznak, hogy Berlinből, Münchenből vagy Párizsból indult-e el. Hogy mitől lesz több az újcirkusz? Elsősorban attól, hogy itt már nemcsak a trükk a fontos. A művészek – akik ugyanúgy kiváló, magasan képzett artisták – képesek többet, mást is kifejezni a színpadon. A nézők így elkezdenek összetettebb érzelmeket társítani a produkcióhoz, amely ettől válik színházivá.
hvg.hu: Azon a félelmen túl, amit azért érzünk, mert a magasban billeg egy akrobata?
V. B.: Pontosan. Hiszen a klasszikus cirkuszban mi van? A félelem, az öröm és az ámulat, három ősi érzelem – ezért tud a cirkusz olyan széles körben teret hódítani magának. Az újcirkusznál viszont másként kötődünk a művészekhez. Ezért vitatkozom az általános meghatározással, hiszen honnan tudhatjuk, hogy mondjuk 1860-ban nem volt egy olyan bohóc, aki ugyanezt a színházi formát képes volt bevinni a cirkuszba? Nyilván kell a gyereknek nevet adni, a „színházi cirkusz” elnevezés jobban visszaadja, hogy miről is van szó valójában.
hvg.hu: Amikor a Recirquelről esik szó, az újcirkusz mellett a magyar vagy közép-európai jelzőt emelik ki. De mitől magyar vagy közép-európai a produkció?
V. B.: Elsősorban azért, mert a sajátos, magyar cirkuszi tradíciókra és zenei világra építünk. Talán ez tette lehetővé az elejétől fogva, hogy eljutottunk oda, ahol vagyunk. Amikor elkezdtem foglalkozni 16-17 éves artistákkal, ők a Baross Imre Artistaképzőbe jártak, ami Európa egyik legrégebbi, 66 éve működő ilyen iskolája. Az intézmény tanárai a hagyományos cirkuszban nevelkedtek, többen közülük sokgenerációs cirkuszi dinasztia tagjai. Odamentem én, egy fiatal, ráadásul nem is a cirkuszból, hanem a tánc és a színház világából, és azt mondtam, hogy érdemes lenne egy picit másképpen megpróbálni.
hvg.hu: A közönség is látja ezt a közép-európaiságot?
V. B.: Kanadában, a Cirque du Soleil által alapított kőszínházban volt egy közönségtalálkozónk, ahol azt kérdeztem a nézőktől, hogy érzik-e, mi Kelet-Közép-Európából jöttünk. Azt mondták, igen: a zene, a lassabb, melankolikusabb tempó megkülönböztet minket a cirkuszi nagyhatalmak produkcióitól.
hvg.hu: Kik számítanak a nagyhatalmak közé?
V. B.: Ausztrália, Svédország, Franciaország és Kanada – aztán egyszer csak megérkezett Magyarország. És jönnek a csehek is.
hvg.hu: Az oroszokkal mi történt?
V. B.: Technikai szempontból náluk vannak a legjobb artisták, de sajnos annyit nevelnek beléjük, hogy 18 évesen végzel az iskolában, aztán 25 éves korodig keress minél többet. A világ azonban megváltozott időközben. Brüsszelben, Franciaországban, Kanadában már nem így képzik az artistákat, sokkal inkább úgy, mint a táncművészeket. Ez persze azt is jelenti, hogy a bérezésük lejjebb csúszik. Amíg egy artista klasszikus cirkuszban 4-6, de akár 10 ezer eurót is megkeres egy csúcsszámért, ebben a műfajban már nem olyan produkciót tanulnak meg, amivel hagyományosan egy cirkusz hirdetni tudja magát – hanem művészetet.
hvg.hu: Akkor az önök művészei számára sem a csúcsgázsi volt a fő vonzerő?
V. B.: 2016-ben már 150 fellépésünk volt külföldön, amellett, hogy a Müpában – amely a produkció gazdája – rendszeresen fellépünk. De ezért az artisták nagyon nagy áldozatot vállaltak. Először is nagyon kemény tanulást. Szergej Osztrenko jött színészmesterséget tanítani, Metzger Márta balettot oktatott, ahogy én is, és rengeteg vendégtanárt hívunk. Ez a képzési folyamat kulcsfontosságú a Recirquel számára, azért is, mert nálunk mind a négy előadásban ugyanazok szerepelnek, miközben a külföldi társulatoknál minden show-ra castingolnak egy újabb csapatot.
hvg.hu: Ez abból adódik, hogy kevesebben vannak, vagy tudatos döntés volt?
V. B.: Mi nem úgy működünk, mint egy Broadway-előadás, ahol lecserélhetők a szereplők. Egy jó előadóművésznek – és ebben szerencsém van, hiszen mind kivételesek – az egyéniségét érdemes fejleszteni. Hogy az artista ugyanazt a feszesdrót-számot a Párizs Éjjelben egy bohém varietészámként tudja előadni, a Meztelen Bohócban pedig tegye könnyelfojtó gyönyörűséggé. Nem színészek ők, de nagyon jól tudnak karaktereket kibontani.
hvg.hu: Öt éve, gyakorlatilag a kezdetekről forgat a társulatról Halász Glória egy dokumentumfilmet. Milyen érzés volt visszanézni a Mi ez a cirkusz? felvételeit? Mennyit változott a csapat?
V. B.: Rengeteget! Ha visszanézem, olyan, mintha ovisok rohangálnának a manézsban. 17 és 23 éves kora között változik az ember a legtöbbet, ők is egészen mások. De volt még egy fontos átalakulás: ahogy elkezdtek hinni abban, amit csinálunk. Bíztak ők a társulatban az elejétől, de tartani kellett bennük a hitet, hogy fejlődnek és megvalósítható ez az álom. Azért is, mert az elején szó sem volt arról, hogy állami támogatást kapunk. Korábban nem létezett ilyen rubrika a támogatásoknál, hogy cirkusz.
hvg.hu: Pedig nemzeti cirkuszművészeti stratégia van, még miniszteri biztos is felügyeli a megvalósítását. Ebbe nem fér bele a Recirquel?
V. B.: Természetesen a kiemelt intézmények, mint a Fővárosi Nagycirkusz évtizedek óta kap állami támogatást. A miniszteri biztos is elsősorban azzal foglalkozik. Az, hogy mi végül kaptunk támogatást, inkább annak tudható be, hogy levelekkel bombáztuk az illetékeseket. Írtunk, hogy mennyien láttak már minket, hogy milyen sikereket értünk el külföldön. És arról is, hogy megállítottam azt a folyamatot, hogy egy tízéves programban az állam évente 10-12 kiváló artistát képez ki, és azok utána egytől egyig elhagyják az országot.
hvg.hu: Elférne még egy hasonló társulat Magyarországon?
V. B.: Igen, azt hiszem. Itt vagyunk Európa közepén. A miénk egy nagyobb társulatnak számít. Tizenketten vagyunk, a világban hasonló méretű társulatból nincs olyan sok, talán hat-nyolc.
hvg.hu: A Cirque du Soleilben hányan vannak?
V. B.: Négyezren, csak az artisták. De az nem is alkotóműhely, inkább egy védjegy, amihez tartozik egy hatalmas kiképzőközpont, és folyamatos a casting, hiszen mindig új emberekre van szükség. A hozzánk hasonló, egy társulattal működő cirkuszok közül az egyik legismertebb Daniele Finzi Pascáé. Ő mondta nekem azt: nem kell minden előadásra kicserélned az artistáidat, és nem kell mindig a szupersztárokat kiválasztani, mert belőlük soha nem lesz társulat. Náluk lát olyat az ember, mint nálunk: egy családot. Négy előadásuk van, de mind a négyben ugyanazok az emberek – akárcsak itt. Ezért vagyunk képesek egyre több dolgot kifejezni, mert bízunk egymásban.
hvg.hu: Elképzelhető, hogy egy külföldi kerül a társulatba?
V. B.: Volt már rá példa, kétszer is. Egy éve, amikor negyven előadásra voltunk leszerződve Párizsban, sérülés miatt kellett keresnünk egy beugrót. Végül egy québeci artistát szerződtettünk arra az egy hónapra. Mi is sokat tanultunk tőle, ő is sokat tanult tőlünk, és nem nagyon akart elmenni, mert érezte, hogy ez egy egészen más világ, mint a showbizniszé – ez nem egy üzleti modell, ez egy nagy család. De felgyógyult a főhősünk.
hvg.hu: Mi történik, ha nem tudják megoldani beugrással?
V. B.: Nem tudunk mást tenni, kimarad a szám. Nálunk a biztonság az első. Az emberek, akik nézik az előadást, azt gondolják, hogy csak ők félnek, de ez nem így van: az artista is fél. Az adrenalin, a zene, a jókedv viszi rá arra, hogy megtegye azt a lehetetlen dolgot, de amikor fent van nyolc méter magasban, abban a pillanatban, hogy elengedi a kötelet, akkor bizony ő is félelmet érez.
hvg.hu: Előadás közben volt már baleset?
V. B.: Lekopogom, szerencsére nem, de próba közben igen. A színpadon biztosra mennek, de a próbateremben sok új dologgal kísérleteznek. Komolyabb baleset ott is egyszer volt, mikor az egyik artista egy háromméteres trapézról esett le a betonra. Az ember ilyenkor vesz egy mély levegőt, öregszik öt évet, odamegy az artistához, hívja a mentőket – aztán örül, hogy csak a csuklója tört el.
hvg.hu: Hány évet bír el egy-egy produkciójuk? A Meztelen bohócra például nem unnak rá az artisták?
V. B.: Mi a négy előadásunkat folyamatosan cserélgetjük, ilyenkor folyamatosan át kell állni, így nem unják meg. Decemberben a Párizs éjjelt adjuk elő, utána repülünk Cannes-ba, ahol a Meztelen bohóc lesz a produkció, utána itthon adjuk elő a Cirkusz az éjszakában című darabot. Aztán egy elképesztő fellépés jön: Tel-Avivban mi nyitjuk a helyi opera tavaszi évadját megint csak a Meztelen bohóccal. A mi produkcióink nem olyanok, mint amit Kanadában csinálnak, ahol hét artista élőzene és minden díszlet nélkül áll ki. Ez persze meg is nehezíti a dolgunkat, kezdve onnan, hogy csak a színpad felépítésére két napot kérünk, ami komoly bevételkiesés egy színháznak. A mi színházi kultúránk viszont ilyen, és ebből nem szeretnénk engedni.
hvg.hu: Milyen lesz a Recirquel 15-18 évesen?
V. B.: Én mindig próbálok olyat csinálni, amiben jól érzem magam, ezzel együtt próbálom azt elérni, hogy tudjunk műhelyként jól együtt dolgozni. A Finzi Pasca társulat például a 2014-es szocsi olimpia záróünnepségét rendezhette. valami ilyesmit szeretnék én is, másnak összerakni egy show-t. Szóval nem az az álom, hogy legyen öt csapat, amelyik párhuzamosan turnézik, és sok pénzt keres, hanem inkább leállunk néha és kitalálunk valami újat. Az artisták már egyre önállóbban képesek erre: most készülünk egy új kétszemélyes bohócdarabbal, amit gyakorlatilag ők írtak, elképesztő díszletterveket, jelmezterveket és dramaturgiát tettek le.
hvg.hu: Sok helyen járnak a világban, mennyire változnak az előadások ilyenkor?
V. B.: Aszerint változik, hogy mit bír el az adott helyszín. Budapesten teljesen más például a Müpa és a Müpa melletti sátor. A sátorban a fénnyel kevésbé tudunk úgy játszani, mint a Fesztivál Színházban, amely technikailag Magyarország legjobb színpada, viszont át tudjuk adni azt, amiből a kabaré, a varieté világa meríti az erejét: hogy testközelből láthatjuk a művészeket. Ettől szép, hogy az izzadságcseppet látod a művész arcán. Ezt a közönség is érzi: ha valahol őrjöngő lelkesedés fogad, hát itt.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
