„A normális emberek büszkék a díjra, és én büszke magyar vagyok, annak ellenére, hogy néha nehéz büszkének lenni a magyarságomra. De ma este könnyű" – fogalmazott öt éve a romagyilkosságok hátterét feszegető Csak a szél rendezője, Fliegauf Bence, röviddel az után, hogy elnyerte a Zsűri Nagydíját a Berlini Filmfesztiválon. Olvassunk bele a friss berlini győztes, Enyedi Ildikó mondataiba, amiket még Berlinben mondott a Deutschlandradio riporterének: „szívesen volnék büszke a hazámra, de már hosszú évek óta nem tudok az lenni, és ez fáj nekem.”

A két nyilatkozat kísértetiesen hasonlít egymásra: még ha kontextusukban mást is jelentettek/jelentenek, leegyszerűsítve mindketten a magyar kormány politikáját bírálták. Itthon aztán ugyanazokkal a szélsőséges reakciókkal kellett mindkét rendezőnek szembenéznie a hasonló megnyilvánulásaik és a nagyobb médiafigyelem miatt.

Az MTI még kicsit félre is értett valamit Enyedi a díj átvétele utáni sajtótájékoztatón elmondott beszédéből. Az „egyre félelmetesebben abszurd országban élünk” mondatot véletlenül úgy tolmácsolták, hogy még véletlenül se lehessen arra érteni, amire vonatkozott. Az MTI egyszerűen kihagyta Enyedi mondatából a többes szám első személyt, hogy kijelentése ne egy konkrét helyre, hanem úgy általánosságban a világra vonatkozzon.

Súlyos félreértésből fakadó, primer reakció volt mindkét rendező nyilatkozataira, hogy „aki az állam pénzén készíthetett filmet, az hogy merészeli bírálni annak kormányát”. Még egy politikus is ezt a véleményt osztotta meg büszkén a közösségi oldalain. Ő egy kicsit élesebb hangot ütött meg, mert ha a szavait lefordítjuk, az kb. úgy hangzik, hogy: „Ildikó, kussolj, és inkább örülj, hogy megcsinálhattad a mi kegyünkből a filmed.”

A baj ezzel a reakcióval az, hogy ez a film nem a magyar kormány, nem a magyar miniszterelnök, nem a magyar kultuszminiszter kegyéből készült. Ez a film azért valósulhatott meg, mert ahogy Enyedi fogalmazott, ő és minden más állampolgár, azért fizet adót, „hogy legyen például rendőrség, közvilágítás – tök jó lenne, ha működnének a kórházak is –, és kis részben azért, hogy legyen magyar kultúra. Irodalom, zene, film, képzőművészet: mindaz, amit egy tízmilliós ország piaci alapon képtelen kitermelni.”

Lehet inkább csak így kéne reagálni az egész hisztire?

Mónus Márton

Tehát ha úgy tetszik, az, hogy most a Testről és lélekről jó hírét viszi a magyar kultúrának, közös siker, még ha ezt egyeseknek nehéz is elviselnie. Hogy miért? Mert a jelenlegi filmfinanszírozási rendszer a magyar adóforintokból működő Magyar Nemzeti Filmalap hatáskörébe tartozik, ők döntenek arról, hogy egy filmterv elkészülhet-e vagy sem, és ha elkészülhet, arra mennyit költenek. A Filmalapot lehet szidni, módszereiről lehet és kell is vitatkozni (készült már nemzetközileg elismert film a hatáskörükön kívül is), de azt senki sem tagadhatja, hogy egy szakmai szervezetről van szó, amelynek ízlésére – közvetve – minden adófizető rábízza azokat a bizonyos forintokat.

Itt jön a lényeg: Enyedi Ildikó, Fliegauf Bence és az összes többi rendező, aki állami támogatásban részesül, épp ezért a nézőknek tartozik leginkább felelősséggel, nem a kormánynak és nem az ellenzéknek. Nyilván ettől függetlenül még lehet szidni az alkotót, de csak akkor, ha szerintünk gyenge produkciót csinált.

Tehát bármelyik politikus kedvére ócsárolhatná a Testről és lélekrőlt, ha az nem tetszene neki. A film alkotóját saját magánvéleménye miatt rendre utasítani viszont olyan, mintha pár évtizeddel ezelőtt élnénk, amikor az aczéli kultúrpolitika néha ki sem engedte a művészeket külföldre, nehogy hasonló merészségeket állítsanak az itthoni helyzetről.

Még egy fontos dolog eltörpül a nagy fotelkommentelő-csatában. Enyedi Ildikó és remélhetőleg még számos más rendező a javítás, jobbítás szándékával nyilatkozik ilyet, nem azért, hogy egymásnak ugrasszon embereket. A hazai sajtótájékoztatón is emiatt mondta azt, már megbánta, amiket nyilatkozott, jobb lenne kicsit a sikernek örülni. Bánni pedig nem kéne semmit, sőt.

Filmet ő is, és reményeink szerint még sokan mások azért készítenek, mert fel akarnak mutatni valami nem kézzelfogható, nem forintosítható, de annál értékesebb igazságot. A Testről és lélekről például azt, hogy mekkora ereje van egy őszinte mondatnak, vagy, hogy hogyan csempészhetünk fényt a kilátástalannak tűnő életünkbe. A berlini zsűri szerint egy olyan dologra figyelmeztet ez a film, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: az együttérzésre. Enyedi Ildikó akkor mart volna az őt etető kézbe, ha ezt a gondolatot hiteltelenül viszi filmre, és semmibe veszi a nézőt. Egy művész pedig abban a pillanatban hiteltelenedik el, amint öncenzúrára ragadtatja magát: ha magával szemben hazudik, mit várunk az alkotásaitól?

„Az állam elkezdte támogatni a könnyűzenét. Ez jó. Visszásan hatna, ha elkezdenék politikai fejtegetésekbe bocsátkozni. Úgy tűnne, hogy felveszem a lóvét és még okoskodok is. Rengeteg hiba van abban, ahogy ma mennek a dolgok, de nekünk abban kell helytállnunk, ami a dolgunk. Abban meg keveset szerepel a politika” – ezt viszont egy egészen más művészeti ág, a magyar könnyűzene egyik ismert képviselője nyilatkozta. Vitáris Iván, az Ivan and The Parazol frontemberének szavai ezek, aki azt vallja, zenész/művész ne politizáljon. Ez szíve-joga, a gondolatmenet azonban ott hibádzik, hogy azért nem okoskodik, mert kap pénzt az államtól a zenekara.

A Quimby-re is rázúdult a népharag

Túry Gergely

Félelmetesen ismerős szavak ezek a magyar zenei életből. „Csak ne politizáljunk, mert abból még baj lesz.” A baj az, hogy nem értjük, kitől is félnek pontosan a zenészek. Az ő esetük ugyanis még világosabb: nem is az adófizetők, hanem az üres adathordozók utáni jogdíjakból oszt nekik vissza pénzt az állam szakmai szervezeteken (jelenleg a Cseh Tamás Programon illetve a Nemzeti Kulturális Alapon) keresztül. Az esetükben még egy Andy Vajna sincs a környéken, és voltaképp (ahogy arra korábban Lovasi András is felhívta a figyelmet egy emlékezetes vitában) azt a pénzt osztja vissza nekik, amit más országokban eleve a zenészek érdekvédelmi szervezetei kapnak meg. Mégis, esetükben még inkább működik az öncenzúra, sőt a jelenlegi elmérgesedett környezetben még a Quimby tusványosi fellépése is beindította a dögunalmas és parttalan fideszbérenc-hazaáruló vitát, így aztán félő, hogy egyre kevesebben mernek őszintén beszélni, akár még a befutott nevek közül is.

Csak tényleg nem értem, miért: jó esetben azért vesszük meg a lemezüket, azért megyünk a koncertjeinkre (nagyon lebutítva) hogy kifejezzék, tolmácsolják az érzéseiket, nem azért, hogy visszafogják magukat bármilyen hatalommal vagy intézménnyel szemben.

Hogy akkor miért mindig a filmrendezők azok, akiknél kibukik a dolog? Művész és állami támogatás témájában ugyanennyit lehetne írni az irodalmi életet megosztó Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ügyeiről, és a többi művészeti ág problémáiról, az állami támogatás félreértéséről.

Érdemes megint Enyedi Ildikót idézni, hogy megértsük, miért általában a filmrendezők a nagyszájúak egyesek szerint: „Jelenleg Magyarországon a film az egyetlen olyan terület, amely valamiféle szabadságot élvez. Az irodalom, a zene, a képzőművészet – mind a kormányzati ízlés szigorú ellenőrzése alatt működnek. Ennek az oka az, hogy Andy Vajna az őt érdeklő filmekkel törődik – az olyan filmesek, mint én, radar alatt működünk. A Filmalapnál pedig profik és filmszerető emberek dolgoznak, Havas Ágnes, a Filmalap vezetője oroszlánként küzd az alkotókért (…) Nélküle a Saul fia sem készült volna el.”