Nem volt más választás, csak a libabőr a képernyő előtt – 2017 eddigi legjobb sorozatai
Idén a szokásosnál is bátrabban kísérleteznek még a legnagyobb nézettségű sorozatok is, így a legjobbak között találunk olyat, amely tökéletes záróévadot hozott, meg vannak azok, amelyek rendesen megdolgoztatták a nézőket. A szerintünk legjobbak között akad formabontó sci-fi, a nyolcvanas évek női pankrációs világában elmerülő komédia, valamint egy nagy visszatérő széria is, amely a tévézés legtalányosabb epizódjával rukkolt elő néhány napja.
10. The Trip to Spain – 3. évad
A kísérletezgetésre mindig nyitott Michael Winterbottom (Non-stop party arcok) még 2010-ben hozta össze a britek két kedvelt komikusát, a helyi rádiós- és tévésztárnak számító Rob Brydont és a nála nemzetközileg jóval ismertebb Steve Coogant egy utazgatós vacsoracsatára. Aztán elszabadult a komédiás pokol: olyan dinamika alakult ki a lelőhetetlen Brydon és a hollywoodi egóval hazaérkező Coogan közt, ami önmagában is kiváló sorozatot eredményezne, de ehhez még hozzájöttek a gyönyörű tájak és a nyáltermelést abuzáló éttermi remekművek, amitől bárki gasztrocsászárnak érezhette magát fél órára. A második, 2014-es évadban hiába játszották el szinte ugyanazt, csak Olaszországban (még a Michael Caine- és Al Pacino-paródiák is maradtak), ezt a formátumot nem lehet kikezdeni – és ezt bizonyítja a Don Quijote/Sancho Panza párhuzamot előrántó új, Spanyolországban forgatott évad. De a Guardian kritikájánál úgysincs találóbb: „ez a legviccesebb dolog a The Trip to Italy óta”.
9. American Gods (1. évad)
A listánkon valószínűleg a leghullámzóbb színvonalú évadot az itthon is népszerű fantasy és sci-fi író, Neil Gaiman regényéből készült műsor produkálta. Bár ezen nem is kell csodálkoznunk, ha hozzátesszük, hogy a Starzon futó sorozat vállalta az egyik legnagyobbat, hiszen Gaiman szövege nem épp a legkönnyebben tévére adaptálható alapanyag. A készítőknek (leginkább a Hannibal sorozatból ismert Bryan Fuller, illetve a Logant és a Szárnyas fejvadász 2049-et jegyző Michael Green) azonban pont ez adott kedvet a szabad kísérletezéshez. A sorozat ugyanis sokszor áthágja a megszokott narrációs kereteket, története inkább puzzle-ként értelmezhető, főleg azok számára, akik nem olvasták az eredeti regényt. A mitologikus, korokon átívelő kerettörténet, illetve a börtönből frissen szabaduló Shadow (Ricky Whittle), és a titokzatos erőkkel rendelkező Mr. Wednesday (Ian McShane) párosára fókuszáló fő sztori váltakozva halad előre, így néha totálisan más hangulatú epizódok is váltogatják egymást. Az American Gods kap egy második esélyt is egy új évadra, ott azonban már lehet nem lesz ennyi esélyük a kísérletezésre. Ha legközelebb a CGI kárára a karakterépítéssel is többet foglalkoznak, akkor még komolyabb rajongótábort gyűjthet Gaiman különleges univerzuma.
8. Fargo (3. évad)
Mikor már majdnem temetni kezdték a Fargót, mert "már nem annyira friss", és sokszor az előző évadok fordulatait ismétli, akkor azért a finálé megcsillantott valamit az előző két évad zsenialitásából. A fő összetevőkön nem változtatott Noah Hawley és az epizódok írócsapata, ugyanis ismét egy családi belviszály és egy balul elsülő megbízás indítja be a cselekményt ebben az évadban is – írtuk a sorozatról, amelynek titka – a brandtől megszokott magas színvonalú vizualitás mellett – ezúttal is a szereplőgárdában keresendő. Három színész is ügyesen megtalálta a helyét a minnesotai télben. Közülük is messze kiemelkedett az évad során egyre inkább főszereplővé avanzsáló Carrie Coon, ő nyújtotta a legemlékezetesebbet az eredendő jót képviselő rendőr szerepében, de a tűzről pattant szeretőt alakító May-Elizabeth Winstead, illetve az Ewan McGregor egyik karakterének jobbkezét játszó Michael Stuhlbarg is nagyon kitett magáért. Azonban ne hallgassuk el: nem hiába vetődött fel, hogy ez az utolsó évad a Fargóból. Ha lesz folytatás, annak már nagyon újat kellene mutatnia, és itt nem arra gondolunk, hogy nyáron játszódjon a sorozat.
Bővebb kritikánkat itt olvashatja.
7. GLOW – 1. évad
Miközben az egyik első Netflix-siker, az Orange Is the New Black kissé kezd beleszürkülni a mezőnybe, a szolgáltató gyorsan szállított egy olyan pótlékot, amiben egyrészt megvan az előd sok, zseniális karakterrel játszadozó, de végül is egy főhősre fókuszáló jellege, csak közben mindez a nyolcvanas évek neonfényes Los Angelesében történik, és így nagyjából azt a vibráló nosztalgiát tartogatja felnőtt, női verzióban, amit a Stranger Things csinált a kissrácokkal. A női pankrációs tévéshow létrehozásáról szóló sorozat a nyár talán legszórakoztatóbb egyvelege: feelgood komédia és (nem szájbarágós) feminista kitöréstörténet, szintipopos irónia és őszinte korrajz. Alison Brie és Marc Maron nélkül pedig most már tényleg nem szabad eltelnie tévés szezonnak.
6. The Handmaid’s Tale (A szolgálólány meséje) – 1. évad
Mikor már szinte minden popkulturális alkotó próbálja kivenni a részét a Donald Trump elnökségére való reflektálásból, természetesen időről időre adódik a kérdés: melyik a Trump-éra meghatározó sorozata? Hát mi más lenne, mint egy disztópia, amit már 1985-ben megírtak? Margaret Atwood könyvének adaptációja az Egyesült Államokból kinövő totalitárius társadalomban játszódik, ahol tombol a fundamentalizmus, az a kevés nő, aki pedig még képes gyermeket szülni, szexrabszolgaként vár a sorára. Ezt a sztorit könnyű lett volna az Éhezők viadala-típusú divatdisztópiák vonalára felhúzni, és eltársasjátékozgatni a csúnya hatalom és az elnyomott pórnép közti harcokkal, de az adja a Hulu sorozatának igazi erejét, hogy sokkal bensőségesebb hangvételű, a nagykép helyett inkább a főhős, Offred/June (a csodás Elizabeth Moss) személyes küldetésén keresztül találkozunk a sötét jövővel.
5. Legion (Légió) – 1. évad
A Légió legfeljebb annyira képregény-adaptáció, mint amennyire a Fargo sorozatváltozata volt Coen-adaptáció. Noah Hawley újabb instant klasszikusát csak technikailag határozza meg, hogy az X-Men-univerzum része, egyébként egy teljesen bekategorizálhatatlan, képileg és hangilag is egészen egyedi, kafkai történet a skizofrén Davidről (Dan Stevens, a szörnyeteg), aki az elmegyógyintézetben összejön egy, az emberi érintéstől irtózó nővel (Rachel Keller), miközben ki tudja, melyik valóság a valóság. Kevés sorozat tudja elérni, hogy az elejétől a végig érdekeljen a főhős útja, de David belső világokon átívelő, néha már (nyugalom, ez így lett kitalálva) céltalannak tűnő sztorijába annyira belemélyedünk, hogy szinte érezzük, ahogy hasad a tudatunk. Szuperhős-művészfilm a kisképernyőn, na, ilyen még száz százalék, hogy nem volt.
Bővebb kritikánkat itt olvashatja.
4. Better Call Saul (3. évad)
Az idei év a nagy népszerűségű sorozatoknál, így a Breaking Bad spinoffjából egyre inkább saját jogán is kiemelkedő Better Call Saulnál is a kísérletezésről szólt. A Vince Gilligan által irányított írócsapat pedig a komédiából évadról évadra egyre komolyabb hangvételt megütő sorozattá váló Saul esetében a történetmesélés belassítása mellett döntött. Így a simlis ügyvéd, Jimmy McGill személyes kálváriájára koncentráló széria teljesen szembement az egyre látványosabb vizuális megoldásokra vagy truvájos, idősíkokkal játszó történetmesélési megoldásokkra törekvő modern televíziózással. A váltás abszolút bejött, még árnyaltabb karakterábrázolást kaptunk, bár valószínűleg akiknek ez már túl lassú történetépítésnek számított, korábban otthagyták a sorozatot. Már biztos, hogy jövőre érkezik a folytatás, amelyben nagyon nagy esély van rá, hogy a rajongók nyomásának engedve, a Breaking Bad főszereplői közül is feltűnik valaki.
Bővebb kritikánkat itt olvashatja
3. Twin Peaks (3. évad)
Tudtuk persze, hogy valami olyasmire kell számítani a több mint két évtized után visszatérő kultsorozatban, ami felrúg sok tévés szabályt, de 8 rész ismeretében simán kijelenthető, hogy a két író, David Lynch és Mark Frost univerzuma abszolút kielégíti a rajongókat, és még a rejtélyes világgal csak most ismerkedőket is be tudta húzni. Lynch abszolút elérte a célját, az új, még futó évad csakúgy, mint az eredeti sorozat a kilencvenes években, óriási elméletgyárat indított be, a Twitter, a Reddit vagy a Facebook az aktuális epizód vetítése után szinte csak az adott rész által felvetett kérdésekről szól. Minden régi és friss rajongó próbálja összerakni a saját elméletét arról, hova is fut ki a most már több helyszínen párhuzamosan játszódó sztori. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Lynch még azt a luxust is megengedhette magának, hogy a 8. részt kísérleti filmként rendezze meg, amelyről korábbi filmjei mellett az 2001: Űrodüsszeia vagy a Dr. Strangelove megoldásai is simán beugorhatnak.
Bővebb kritikánkat itt olvashatja
2. Master of None (2. évad)
A leghumánusabb sorozat a tízes mezőnyben, amely az első évad után a párkeresési/párkapcsolati problémák kivesézése mellett ismét szellemes és gondolatébresztő módon nyúl a melegek vagy a kisebbségek hétköznapjaihoz. A második évad az Olaszországban felvett epizódjaival, vagy a félórás formátumot elhagyó, filmszerű részeivel jóval nagyobbat vállalt az első etapnál, de a sorozat főszereplője és fő írója, Aziz Ansari húzása abszolút bejött, hiszen ahogy írtuk, az egyszerre érzelmes és szatirikus részek úgy hatnak, mintha tíz különálló kisfilmet néznénk, amelyeket „mintha Woody Allen és Louis C.K. két, a nyolcvanas években született, optimistább, kevésbé cinikus alteregója írt volna”.
Bővebb kritikánkat itt olvashatja
1. The Leftovers (A hátrahagyottak) – 3. évad
A Lost agya, Damon Lindelof hét éven keresztül rághatta magát, amiért annak idején, az internet csúcsán sikerült csalódást okoznia egy rakás őrült rajongónak a szigetes-mitologikus sztori fináléjával. De a konkrétan tökéletes befejező évadot kiérdemlő Leftovers nem csak az ő megváltástörténete: az emberiség 2 százalékának eltűnéséből kiinduló széria három rövid évad alatt olyan mélyre ásott az emberi élet mozgatórugóiban, hogy egyáltalán nem túlzás a drámai televíziózás jelenlegi csúcsának nevezni. Tolókocsis Isten a luxus-orgiahajón, ausztrál törzsi énekeket gyűjtő világmegmentő, a túlvilágba repítő részecskegyorsító, meg persze a halálból egy karaoke-előadással visszatérő messiásalak – ilyeneket tartogat a záróévad, és ettől a felsorolástól már valószínűleg mindenki libabőrözik, aki látta. Aki még nem, az meg majd akkor, amikor már látta, más választás nincs.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
